Kultúra
Kis bencés apátság Tapolcán
Rejtőzködő Magyarország 716.
A település nyolcszáz éves írott históriája – az 1219. évi első említésétől – még a 20. századra is tartogatott izgalmas fordulatokat; 2012–13-ban pedig jelentős régészeti és műemléki szenzációval lepte meg, gazdagította hazánkat.
A vidék Anonymus Gestájában szerepel először mint a Miskolc nemzetség birtoka. „Kiküldték erős csapat élén Böngér fia Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje az ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors pedig jó szerencsével nekivágott a dolognak és a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt a nép Borsodnak hívta azért, mivel kicsiny volt. (…) Ezután a fővezér és főemberei átkeltek a Sajó folyón azon a helyen, ahol a Hernád vize beleömlik. A Hejő vize mellett ütöttek tábort, egészen a Tiszáig és Emődig, egy hónapig maradtak ott. Árpád vezér még ott Böngérnek, Bors apjának nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig, amelyet most Miskolcnak hívnak. Azon kívül odaadta neki a várat, amit Győrnek mondanak, ezt a várat Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tette” – tudósított a 12. század végén az ismeretlen nevű jegyző (18. és 31. fejezet). Györffy György (1917–2000) történész professzor szerint Bors vitéz valóban az első ispánja lett a vármegyének, de ez nem Árpád, hanem Géza fejedelem vagy István király idejében történt. Borsod határvármegye (marchia) volt, később az észak felé irányuló térhódítás hátországaként szolgált. Az első adománybirtokosnak tekinthető Miskolc nemzetség Miskolc körül nyert nagy földet; a 13 században mintegy húsz falu neve tűnt fel a rokonságuk kezén.
A tatárjárás előestéjén öt bencés rendi monostor állt Borsod megye területén: 11. századi alapítású az Abák zempléni ágáé Százdon, 12. századi lehetett a királyé Boldván, az Örsúr nemzetségé Kácson és a Miskolc nemzetségé Tapolcán; az ötödik, bélháromkúti apátságot 1234 után alapította Cletus egri püspök a ciszterciek számára. Tapolca neve tehát 1219-ben bukkant fel egy panaszlevélben Taplucya alakban. Ekkor már rég létezett a benedekrendi, Szent Péter és Pál apostolok nevére felszentelt monostor, annak a (sajó-) vámosi jobbágyait fosztották ki izmaeliták – mozlim hitű pénzbehajtók. A klastrom Ihad nevű szolgáját 1221-ben egy ökör és három pensa megtérítésére kötelezték az általa okozott kárért, 1291-ben (Panyit bán fia) Miklós monostorának hívják, a földje akkor Aranyossal volt határos, majd 1333-ban 25 garas, 1334-ven 18 garas, 1335-ben 12 garas pápai tizedet fizetett a monostor apátja. A klastrom melletti Görömböly község neve 1393-ban jelentkezik Gurumbul írott formában. Dimbes-dombos, „görbe” helyet, tájat jelent; a szláv eredetű, meleg forrásvíz, fürdő jelentésű Tapolca helynév változatai – Tyepla, Teplice, stb. – Közép-Európa szerte megtalálhatók. A Bükk-hegység meszes karsztjaiból eredő, majd a Hejő-patakban egyesülő források vizét ősidők óta használták gyógyításra. Az első kőből épült fürdőházat a 18. században építették, a gyógyfürdő 1941-ben nyerte el korszerű, a környezetéhez illő és méltó építészeti alakját. Jelentős beruházással korszerűsítették és fejlesztették az elmúlt években, megtartva az értékes korábbi építményeket. A Barlang-fürdő előtti gyepes parkrészen találtak rá az évszázadok óta lappangó bencés monostor falaira. Az idők során jócskán feltöltődött terepet lemélyítve – bátran mondható – az utóbbi esztendők legértékesebb Árpád-kori műemlék-együttese került napvilágra. Egyben a legérdekesebbje is. A meleg vizű források közvetlen közelében, a mainál mélyebb talajszinten hat méter belső átmérőjű, keleti oldalán patkóíves apszisú körtemplomot építettek a település urai a 11. században. A szentélyt az itt lakó, Miskolc nembeli földesurak készíttették a maguk és a helyben lakó jobbágyok számára, megfelelvén a szentistváni törvényeknek: benne tartották a vasárnapi szentmisét; áldoztak, kereszteltek, eskettek, halottat búcsúztattak.
Közvetlenül e kis egyház mellé építették a következő évszázadban a Péter-Pál titulusú családi monostort a Szent Benedek rendi regula szerint. A hajó szélessége kilenc méter, belső hossza a félköríves szentéllyel együtt huszonöt méter, a nyugati torony aljával együtt huszonkilenc méter. Gondosan faragott, édesvízi dolomit kváderkőből készültek a 0,9 méter széles falak. Délről és észak felé is nyílott bejárat, a hajó északi oldalához csatlakoztak a kolostor szerény méretű helyiségei, legfeljebb négy-hat szerzetes élhetett bennük. Megkerültek nyugati karzatot tartó kőpillérek, a főoltár és mellékoltárok lábazatai is. Az említett, első kerekegyház az apszis északi falához tapadva a község plébániai temploma maradt – a fráterek a pápai regula szerint nem szolgáltathatták ki a föntebb sorolt egyházi szentségeket. Belsejét azonban pompásan átalakíttatta a kegyuraság: a korábbi körfalat egymásba fonódó, összesen tizenegy ívelt falú ülőfülke tagolja, vélhetőleg a família tagjai vagy/és előkelő személyek számára. Egymás mellett nyolc, illetve három fülke kapcsolódik egymáshoz, a szakrálisan „elvárható 12.” helyén szűk átjáró nyílik a templomhajóba.
A 13. századig a Miskolc nemzetség tagjai voltak az apátság kegyurai. Halottaikat a templom padlózata alá temették. Az 1300-as években, geológiai esemény következtében feltöltődött a templom és környéke. Használhatatlanná, majd elhagyottá lett. Vastag agyagréteg konzerválta és őrizte meg a falait, különleges építészeti részleteit a 21. század érdeklődő embere számára.