Kettős templom római kövekből

A felsődörgicsei templomrom két kilométerrel északabbra található az előző heti műemlékünknél. Meredeken emelkedő út mentén épült, egy 1312-ben kelt levél tanúskodik a meglétéről. Egy birtokcsere dolgában létrejött okirat szerint a szóban forgó terület sokáig tartó pereskedés tárgya volt a tihanyi apátság és helybeli birtokos nemesek között.

Az épület állagmegóvását megelőző, 1959-ben elvégzett munkálatokat ugyancsak a kiváló Éri István és Koppány Tibor műemléki szakértők végezték. A régi lelkész, Pelárgus János 1872. évi tudósítása szerint a templom hat méternél is magasabb, déli, nyugati és keleti falainak épebb részében szénát tartottak. A feltárás megkezdéséig semmire sem használták, a belsejét kőtörmelék borította. Az ásatás során napvilágra került egy teljes, észak felé csatlakozó ikertemplom is. A belső tér alaprajza szerint kettős szentélye volt, a déli apszis kvadrátos, a keleti végfalán lőrésablakkal. Nyugaton a szentélyszűkület nyílik a gyülekezeti térbe, az északi apszis belső tere különleges formájú: patkóíves. Meglepetésnek számít, hogy éppen ez utóbbi falrészből kerültek elő nagy számban római kori faragott kövek. Az alapfalak nagy hányada Pannónia provinciakorából származik, későbbi időrend szerint az első keresztény templom már a 11. században szolgált, egy időben a Szent Benedek-rendi tihanyi apátság megalapításával (1055).

Nem ok nélkül gyűjtötték össze a szolgák a római kori sírépítmények köveit: uraik újrahasznosították az épület nyugati végénél, a bejárat előtti, „divatozó” szabályos négyzet alaprajzú előteret (portikuszt), amely által a templom félig-meddig mása lett a korszak hatalmas, háromsejtű bazilikáinak. A formailag kitűnő egyház mellé az északi oldalon a 12. században emelték az új templomot, Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére. A rendkívüli épületszerkezet és a liturgiai tér kialakítása mögött mindenképpen különleges okot kell keresnünk. Magyarázatul egy 1211-ben keltezett okirat szolgálhat, amelyből kiolvasható a környék vitatott tulajdonjogi helyzete. Az egymáshoz közel eső Dörgicse-falvak eredeti birtokosai ugyanis szabad jogállású nemesek voltak, eredetileg az országosan ismert Bogát-Radvány nemzetségből. Ők azonban az 1241. évi tatárjárás után elköltöztek a Hegyaljára és a Felső-Tisza vidékére.

A dörgicsei plébániatemplom melletti „párhuzamos” templom is a kettős földbirtokosságot – és kegyuraságot – szemlélteti. Valamint azt is, hogy az apátság és a földesurak nem akarták kenyértörésig vinni a pörlekedést: a közösen használt templomhoz a korábbi lebontása helyett hozzátoldották a másikat. Így azután Péter és Pál, Arany Jánossal szólva, „jól megfértek a naptárban”. A festői templomromot míves építészeti részletek – faragott kő ablak- és kapubélletek, sarokkövek, támpillérek és ívek – emelik még érdekesebbé. Legszebb közülük talán az első középkori egyház nyugati falába foglalt, lapos kőtáblából kifaragott kereszt alakú lesőnyílás.