Két Tarantino nem fér el egy csárdában, az egyik megbukott

Első filmjére, az El mariachi - A zenészre még úgy szerzett pénzt, hogy gyógyszerkísérletekre jelentkezett alanyként, aztán rögtön akkora feltűnést keltett, hogy a folytatást, a Desperadót már Hollywoodban forgathatta, nagyobb költségvetésből, sztárokkal. Kevés elhivatottabb filmrajongó létezik Robert Rodrigueznél, aki a kilencvenes években Tarantino mellett divatba hozta a posztmodern stílust, és bár sosem volt annyira sikeres és elismert, mint kollégája, azért a kétezres évek közepéig, a Sin Cityig bezárólag sorra alkotta az instant kultfilmeket – amikor nem a saját gyermekeinek készített, olyan rajongóit teljesen hidegen hagyó produkciókkal rukkolt elő, mint a Kémkölykök és annak másik három folytatása vagy a Cápasrác és Lávalány kalandjai. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekbeli B filmek eszközrendszerének használatát remek arányérzékkel vegyítette a nagyközönség ízlésével olyan munkáiban, mint az Alkonyattól pirkadatig, vagy a Sikollyal megkezdődő tiszavirág-életű tini-horror-láz egyik legjobb darabjában, a Faculty – Az inváziumban. A bajok 2007-ben kezdődtek, amikor Tarantinóval együtt elkészítették a Grindhouse-t, ekkor ugyanis hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az exploitation műfajának megidézése tényleg csupán a legelvakultabb filmrajongókat érdekli, és míg Tarantino tanulva a fiaskóból visszatért a komplexebb, nagyközönséget is megszólító művekhez, addig Rodriguez nem adta fel, túlságosan ragaszkodott az általa kedvelt filmes stílushoz. A hasonló szellemiségben készült Machete első része még nagy nehezen visszahozta szerény költségvetését, a sztárokkal teletűzdelt folytatás azonban már súlyos anyagi veszteséggel járt, a rendező neve lassan kikopott a köztudatból. Ezért aztán a Sin City nemrég bemutatott második részekor nem nagyon számított, hogy az ő neve szerepelt a plakáton. De nem csupán ez az oka annak, hogy a film az utolsó szög volt karrierje koporsójában. Az, hogy a produkció az első hétvégén Amerikában a gyártási költségvetés tíz százalékát sem hozta vissza – és egyébként hazánkban is hasonlóképpen hűvös fogadtatásban részesült –, persze jóval több tényezőre vezethető vissza. A régi rajongókat sem képes kielégíteni a folytatás, hiszen a még mindig szemgyönyörködtető extravagáns stílus- és látványvilág másodszorra már nem annyira lenyűgöző, a karakterek is kilencven százalékban ugyanazok, és nem sok újdonságot tudunk meg róluk, azt teszik pontosan, mint az első részben, így a nagy élmény minden szempontból elmarad. Az már ezek mellett szinte csak mellékes, hogy maga a film sem ér fel az eredetivel. Televíziós sorozatként mindenesetre jóval működőképesebb lenne, mint mozifilmként, hiszen ha a műből bárhol kiemelünk negyvenöt percet, akkor tökéletesen szórakoztató, és leköti a figyelmet, ennél több azonban sok belőle.

Ennek ellenére kár Rodriguezért, kevés szimpatikusabb rendező van, és a bukás után nem valószínű, hogy a közeljövőben lehetősége lesz kedvére alkotni. Tény azonban, a posztmodern művek csak akkor képesek szélesebb közönséget elérni, ha Tarantino jegyzi azokat, ebből a műfajból több embert nem képes eltartani a piac.