Kultúra

Kemény rockhangulat a moziban

Mad Max: A harag útján – mintha csak a látvány érdekelte volna a rendezőt

Már a Mad Max előzetesétől is tátva maradt a szánk, aztán amikor kiderült, hogy a filmet Cannes-ban is bemutatják egy különvetítésen, ráadásul szinte csak dicsérő szavakat lehetett olvasni róla – a Rotten Tomatoes nemzetközi kritikai gyűjtőportálon jelenleg kétszázharmincöt recenzió közül csupán négynek negatív a kicsengése –, akkor nem meglepő, hogy az egekig emelkedtek az elvárásaink.

Mad Max 20150528
Tom Hardynál alkalmasabb színészt nem is találhattak volna erre a szerepre (Forrás: Intercom)

A Mad Max: A harag útja azonban nem annyira zseniális, mint amennyire reméltük – csak szimplán bivalyerős.

Hogy gyorsan letudjuk a negatív köröket, a film valószínűleg azért nem fog az első két részhez hasonló kultstátusba emelkedni, mert az előzetese valóban nem hazudik, Miller ezúttal tényleg kizárólag az akciójelenetekre koncentrált, nem próbál hozzátenni a korábbi epizódokhoz, nem építi tovább a mitológiát, emellett pedig a kétórás játékidő ellenére sincsenek igazán drámai csúcspontjai, sem a főhős, sem a mellékkarakterek nem kapnak túl nagy „árnyékot”, az erőteljes jelmezeken túl nem nyernek formát vagy mélységet, éppen ezért a maratoni látványorgia után ahhoz hasonló ürességet érzünk, mint maga a címszereplő.

A látványra azonban szinte nincsenek szavak, az elmúlt másfél évtized súlytalan CGI-cunamijain eltompult szemnek a hagyományos, ámde súllyal bíró kétkezi trükkök és kaszkadőrmutatványok valamiféle eredendő erővel hatnak, a film pedig egy percre sem áll meg a piros lámpánál, a főcímtől az utolsó pillanatig kíméletlen iramban zakatol előre, csak kapkodjuk a fejünket az újabb és újabb tökéletesen megkoreografált, energiától duzzadó, jó rockkoncertre emlékeztető zúzások tengerében. Tom Hardynál alkalmasabb embert pedig nem is találhattak volna arra, hogy átvegye Mel Gibson sztárcsináló szerepét, a színész kőkemény, de közben mindvégig ott van a szemében a fájdalom. George Miller jóval kényelmesebb helyzetben van, mint Tarantino, Robert Rodriguez és követőik, hiszen ők személyes, kevésbé ismert mozgóképes gyöngysze­meik­ből merítenek ihletet, Miller azonban, mint az – elsődleges nézői ingerek kielégítésére építő exploitation filmek ausztrál irányzatának számító – ozploitation műfajának legfontosabb darabját jegyző alkotó, saját trilógiájából kiindulva idézi meg a hetvenes-nyolcvanas évek alacsony költségvetésű remekműveit.

A Mad Max: A harag útja a régi idők mozijának találkozása a mai túlpörgetett, látványorientált blockbusterekkel, mindkét korszak legelőnyösebb, legvonzóbb vonásainak kidomborításával. A rendező egyébként az egészen szép tengerentúli bevételek után be is jelentette, további folytatásokat tervez művének, ennél jobb dolog pedig aligha történhetne a totálisan súlytalanná vált amerikai mainstream filmgyártással, hiszen elindíthat egy olyan folyamatot, amely, ha talán csak részben is, de visszaterelheti a trendeket abba az időszakba, amikor még erővel és élettel bírtak a hollywoodi produkciók. A fene sem gondolta volna, hogy mindezt egy idén harmincéves ausztrál sci-fi folytatása hozhatja majd el.


Mad Max: Fury Road
Színes, magyarul beszélő, ausztrál akciófilm, 130 perc, 2015
Rendező: George Miller
Szereplők: Tom Hardy, Charlize Theron
8•