Kultúra

Kapukat nyithat meg a felvidéki magyar színész elismerése

Gál Tamás, a Kassai Thália Színház tagja a szlovák DOSKY-díj hatásairól

A legrangosabb szlovákiai színházi elismeréssel, a Dosky-díjjal tüntették ki Gál Tamást a Kassai Thália Színház Rükverc című előadásának főszerepéért. Magyar nyelvű darabért ő az első felvidéki előadóművész, aki megkapta ezt a kitüntetést, ezért úgy érzi, a díj a magyar színház munkájának is szól, korábban ugyanis a társulat kissé otthontalan volt, sem ide, sem oda nem tartozott, de az elismeréssel kapuk nyílhatnak meg.

13-o
Gál Tamás: Nehéz a vándorelőadásokat bevinni a kőszínházba (Fotó: MH)

– Mérföldkövet jelent a Dosky-díj a szlovákiai magyar színjátszás elismertségében?

– Korábban jelöltek már a díjra, de akkor az egész előadás versengett az elismerésért. Azzal, hogy magyar nyelvű előadás főszerepét értékelték, a szlovák szakma tulajdonképpen elfogadta a hozzáértésünket, ami nagyon nagy dolog. Eddig ugyanis a magyar nyelven játszó Kassai Thália Színház nem nagyon tartozott sem ide, sem oda, oly annyira, hogy a magyarországi Jászai Mari-díjra pél­dául soha nem is jelöltek még itt játszó színészt. Úgymond elfeledkeztek róla. Ezzel az elismeréssel, úgy tűnik, megnyíltak a kapuk.

– Kerékgyártó István Rükverc című darabjának főszerepe több szempontból is nagy színészi kihívásnak tűnik: visszafelé megyünk az időben ,és a főszereplő végig színpadon van. Ön hogyan éli meg ezt az előadást?

– Először úgy találkoztam a darabbal, hogy hallottam, a budapesti Katona József Színházban Bán János alakítja a főszerepet, aki mellesleg nagyon jó barátom. Megtiszteltetés volt számomra, hogy a rendező, Máté Gábor sokat utazott azért, hogy később megnézze nálunk az előadást. Számomra nemcsak a visszafelé fejlődő karakter szerepe miatt volt kihívás ez a színmű, de azért is, mert egyedül játszom az egész figurát, szemben a budapesti produkcióval, ahol a tizenéves Vidra Zsoltot már Bán János fia, Bán Bálint alakítja. A próbafolyamat alatt rengeteget elemeztük a jellemeket: az idősebb Vidra Zsolt megformálásához apámból merítettem, a középkorút a jelenlegi önmagamból építettem fel, a legfiatalabbhoz pedig a tizenegy éves fiam karaktere nyújtott segítséget.

– Volt-e közelebbi tapasztalata a műben taglalt kisiklott életutakkal, milyen képe volt a hajléktalanná válásról?

– Sokat foglalkoztam a kérdéssel, mert úgy hozta a sors, hogy nem sokkal a darab előtt egy forgatáson hajléktalanszállón is vettünk fel két jelenetet, így rengeteget beszélgettem fedél nélküliekkel. Biztos vagyok abban, hogy minden ember, akiben egy kis empátia lakozik, gondolt már arra, hogy milyen lehet utcára kerülni, milyen életforma ez. Egészen fiatal voltam, amikor Pesten udvaroltam egy lánynak, akinek az édesapja, amikor este hazajött, kidobott engem az utcára. Egyetlen éjszakára voltam tehát hajléktalan Budapesten, de feledhetetlen és borzasztó volt az a kiszolgáltatottság, amit átéltem. A rendszerváltozás után, amikor a maffiavilág nagyon erős volt Szlovákiában, a bűnözők az otthontalanokon gyakorolták a kegyetlenségeket. Ilyen jelenet ugyan nincs a darabunkban, de például amikor „kutyáztatják” – azaz kutyával koldultatják – a főszereplőt, és a pénzt, amelyet összegyűjtött, elveszik tőle, hasonló lelketlen visszaélés. De a darab arról szól: mennyire kis dolgon múlik, hogy az ember otthontalanná lesz, a néző végig azt keresi, hogy hol van az a pont, amikor Vidra Zsolt elszúrja. Mindenki életében ott van ennek a lehetősége, a mai világunkban is.

– Szabadúszó színészként dolgozik, és közben a Csavar Társulat darabjaival utazik. Mennyire tudnak az anyaországban is jelen lenni?

– Tizennégy darabbal utazunk határon innen és túl, azt tapasztalom, hogy ahová egyszer meghívnak bennünket, oda rendszeresen visszajárunk. Kassára egy évre szerződtem le és három darabot játszottam, köztük az említett Rükvercet, egyébként szabadúszó vagyok. Nehéz az út a kőszínházakba a vándorelőadásokkal, de több helyen állandó meghívottak vagyunk már, például Sopronban, Veszprémben, de a budapesti Szkénében is öt-hat éven keresztül műsoron volt A nagyidai cigányok és A helység kalapácsa című darabunk. Nagyon nagy megtiszteltetés volt számunkra Pintér Béla mellett dolgozni. Számos fesztiválra is hívnak bennünket, de a legkisebb falvakat sohasem fogom elhanyagolni.

– Miért érezte úgy, hogy a másik oldalon, rendezőként is ki kell próbálnia magát?

– Magamat kezdtem rendezni, ebből alakult ki, hogy rendezőként is debütáltam Parti Nagy Lajos Ibusár című darabjával. Jó kritikákat kapott az előadás, ennek ellenére nem játsszuk túl sokat. Egyszemélyes darabjaimban sok az improvizatív elem, szeretem a stand-up comedy és tragedy műfajait ötvözni ezekben az előadásokban.