Jó érzés tudni, hogy visszavárnak

– Sokszor emlegeti Győr városát mint eszmélése színterét. Miért?

– Azért hívom így a várost, mert oda jártam elemibe, és minden gyerekkori élmény odaköt. Révfaluhoz, Győr kertvárosához kapcsolódik a gyerekkorom nagy része. Az én gyerekkoromban roppant falusias és egyszerű környék volt. Születésemkor, 1931-ben a gazdasági válság kényszerítette családunkat arra, hogy oda költözzünk, ott lehetett a legszerényebben megélni. Így kerültünk a fővárosból Győrbe, és tizenkét éves koromig ott laktunk. Később kerültem vissza Budapestre, a Krisztinavárosba, ahol most is beszélgetünk az egykori Rill órásbolt helyén lévő kávézóban. Nagyon jó érzés, hogy az embert mindig visszavárják abba a városba, ahol régen élt, és szívesen olvassák az ottaniak Győr múltját idéző írásait. Számomra állandó vonzást jelent a város, annak idején sok rádióműsort és tévéfilmet forgattam Győrről. Borsos Miklós fiatal szobrászként ott kezdte a pályáját, állandó kiállítása megtekinthető a város egy középkori, gyönyörű kétemeletes palotájában. De említhetem Cziráki Lajos nagyszerű festőművészt is, aki szintén ott élt, vagy Illés Árpád festőművészt, akinek voltak Győr városához, az egykori cigánylaposhoz kötődő képei abból az időszakából, amikor még tematikus képeket festett. Televíziósként, rádiósként többször is készítettem filmeket róluk. De manapság is vannak a városban kedves barátaim, ha képzőművészt kellene említenem, akkor Lebó Ferenc szobrászművészt emelném ki, akinek nem oly rég állították fel Apor Vilmos-szobrát a püspöki palota kertjében, a vértanúság színhelyén. De a Műhely folyóiratban is rendszeresen publikálok hosszú-hosszú évtizedek óta. Természetes, hogy a várostól nemrég megkapott alkotói díj érzelmileg mélyebben érint, mint a többi elismerésem.

– Harmincegyedik kötete, a Győri Te Deum – Czigány György diáriuma, most jelent meg. Mire utal a cím?

– A bencéseknél töltött tanulmányi éveimre, a gimnáziumban a latin- és a magyar munkafüzetet hívták diáriumnak. A Te Deum hálaének, a város iránti szeretetemet jelzi. Megemlékezem a kötetben vendégszöveggel Bíró László katolikus tábori püspökről is, aki szintén Győrben járt gimnáziumba, ugyanúgy a bencésekhez mint én, csak évtizedekkel később. Ő kispapként is ott élt később. Nagyon megrendítő élményt mesélt el. Amikor Szent László hermáját javítani vitték, kivehette magát az ereklyét és hozzáérhetett Szent László csontjaihoz. Számára azóta is erőt adó élmény ez. Emellett győri ihletésű verseimet, prózáimat gyűjtöttem össze, amelyek a városhoz  kötődő emlékeimet elevenítik fel.

– A fia, Czigány Zoltán egyik novellája is olvasható ebben a kötetben.

– Amikor a gyerekeim kisebbek voltak, sokszor jártak Győrben, a város egy másik kerületében. Szigetnek hívják azt a városrészt. Akkoriban Révfaluból egy fahíd vezetett oda át, manapság már modernebb hídon lehet átmenni. Akkor ott működött a híres Koestlin süteménygyár, és az egész városrészt ínycsiklandó, édes süteményillat járta át. A gyerekeimnek nagyon tetszett ez, na meg az a remek vízi világ, amely a Rába partján várta őket. Innen tehát Zoltán gyerekkori emléke, élménye, amelyet ebben a kései novellájában megírt.

– Televíziósként és rádiósként a művészeti műsorok aranykorában készített filmeket. Hogy látja a mai kulturális televíziózás helyzetét?

– Aktív televíziós éveimben a Magyar Televízió egyeduralkodó volt. Jobban el is voltunk látva anyagilag, a televízió sokkal kedvezőbb helyzetben volt, mint manapság. Furcsa módon a szabadság eljövetelével, a rendszerváltás után a mi műsorkészítő tevékenységünk szabadsága korlátozódott. Nem politikai értelemben természetesen. Nyolc különböző zenés játékot, operát vettünk fel korábban évente, komplett filmeket készítettünk például Verdi Othellójából vagy Mozart Szöktetés a szerájból operájából. Az akkori rádiónak és televíziónak tehát sokkal nagyobb technikai lehetőségei voltak, és az ötleteinket szabadabban megvalósíthattuk, mint azt manapság tehetik kollégáim. Én nagyon hálás vagyok a koromnak, a helyzetemnek, és örülök, hogy ott dolgozhattam akkor. Nemcsak a Ki nyer ma? negyven esztendejére vonatkozik ez, hanem a sok-sok portréműsorra, amelyet ott készíthettem. Mások mellett Illyés Gyulával, Ferencsik Jánossal, Ottlik Gézával, Weöres Sándorral és Solti Györggyel, amikor hazatért és a repülőtérről elkísérhettem Budára, a Városmajorba, hogy megkeressük egykori otthonát. Olyan dokumentum- és szinte játékfilmeket készíthettünk, amelyeknek igen komoly költségvetésük volt. Azt gondolom, a ma ott dolgozók lényegesen nehezebb helyzetben vannak. Sajnálom, hogy nincs pénz ma ezekre a műsorokra, miközben a szellemi kapacitás és az ambíció ma is megvan az ott dolgozókban. Sokkal inkább stúdióba beszorított világ a mai, amennyire kívülről látom és tapasztalom az ott folyó munkát.

– Aktív életet él ma is, járja az országot, író-olvasó találkozókat szervez. Ezeken az együttléteken is sikerül a zene és az irodalom ötvözetét létrehoznia?

– Úgy alakult az életem, hogy sok-sok tragédia után újra megtaláltam a harmóniát is. A jelenlegi feleségem, Simon Erika a Kairosz Kiadónál interjúkészítéssel foglalkozik. Így könyvei megjelenését össze tudom kapcsolni a saját köteteim, írásaim bemutatásával. Például Csukás Istvánnal, Medveczky Ádámmal, Kocsis Zoltánnal készített nemrég kötetnyi beszélgetéseket. Nemcsak a közös munkánkat, de miként pályám során mindig, a költészetet a zenével is ötvözni tudom ezeken a találkozókon. Emellett vannak olyan sorozataim, amelyek a Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben című műsorom más formájú kicsengésének is felfoghatók. Az Óbudai Társaskörben például élő hangverseny keretében játszunk a közönséggel a Játék és muzsika hétszer tíz percben című, jó hangulatú találkozók során.