Jellemrajz a cserepekből

– Nemrég mutatták be Nina Raine kortárs brit drámaró-rendező Nemek és igenek című darabját, amelyet Puskás Tamás vitt színre. Hogyan találta meg ez a szerep?

–  Nagy sikerrel játszották a londoni National Theatre-ben és a West Enden, Puskás Tamás pedig megkeresett, és azt mondta, van számomra benne egy jó szerep, olvassam el. A téma nagyon érdekes és aktuális, így elolvastam a nyersfordítást.

–  És egyből felkeltette az érdeklődését Edward karaktere?

–  Igen, az ember egy idő után megtanul úgy darabot olvasni, hogy abból nagyjából le tudja szűrni, milyen a karakter, milyen íveket kell játszani, mennyire fontos szereplő, hogyan gondolkodik a világról, vagy hogy az ő problémái találkoznak-e a saját problémáimmal. Miután elolvastam a fordítást, szívesen mondtam igent a megkeresésre. Eddig még nem játszottam a Centrál Színházban, szerettem volna itt is kipróbálni magam. Azt gondolom, jó döntést hoztam.

– Pályájának egyik legdrámaibb szerepét alakítja Edwardként, a sikeres, de önző és manipulatív védőügyvédként. Van egy pont a darabban, ahol mégis megtörik az addigi dominanciája. A próbafolyamat hogyan telt?

–  Edward élete nagy részében semmiből nem csinált morális kérdést, s ez jellemének egyik lényegi vonása. A harc izgatja, az, hogy győzelmet arasson a másik felett. Valójában amit barátjáról, Timről (akit a drámában Bereczki Zoltán alakít – P. G.) megfogalmaz, az saját magára igaz: mihelyst megnyert egy csatát, elveszti az érdeklődését, és továbblép, és ez minden esetben így van – függetlenül attól, hogy jó vagy rossz oldalra állt-e. Ez borzasztó szerintem, mert épp az ilyen felszínesség az, amely jelentősen erodálja világunkat. Ugyanakkor bizonyos szemszögből szórakoztató is, mert amíg Edward feje fölött nem ítélkeznek, és nem kerül kiszolgáltatott helyzetbe, addig azt gondolja, döntései objektívek és jók. De amint ez megfordul, megérzi, hogy minden az apróságokon múlik, és egy dolognak száz és száz nézőpontja van. A próbafolyamat során azt kellett megnéznem, hová tart az általam megformált karakter, ezt igyekszem felfejteni, az indítékait, motivációit megérteni, aztán hitelessé tenni. Általánosságban azt mondanám, különböző képekben, jelenetekben mindig a jellemének csak egy bizonyos részletét mutatja meg az írónő, ebből áll össze a kép.

– Mi volt a legnehezebb az összetett karakter megformálásában?

–  Azt gondolom, nem vagyok domináns hím típus, így azok a jelenetek voltak számomra a legnehezebbek, amikor ezt kellett megmutatni a karakteremben. A főpróbahét épp arra való, hogy a színész próbálgassa az energiáit, a kisebb jelenetíveket a főirányba állítsa, a részleteket összehozza. Ha jól dolgozott, akkor abból összeáll a színdarab, legalábbis az, amit mi annak gondolunk.

– A dráma középpontjában a nemi erőszak áll. Mit gondol a világban zajló hasonló esetekről, amelyeknek csak töredéke kerül nyilvánosságra?

–  Nagyon fontosnak tartom, hogy azok az emberek, akiket ilyen atrocitás ért, ki mertek állni, és merték vállalni a sok kritikát és bántást. Azt azonban még inkább értékelném, ha ezeknek az eseteknek lenne következménye, és azt is, ha a történtek végére a jog tenne pontot. Mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, mert ha a közös, szubjektív benyomásunk a döntő, akkor az esetek a boszorkányüldözés szintjén maradnak, és bárkire rásüthető ez a bélyeg. Továbbá így fordulhat elő az is, hogy azok az emberek, akik az állítólagos elkövetők voltak, minden további következmény nélkül visszatérhetnek dolgozni. Magyarországon a színházi szakmában porba hullott két fej, és megállt az egész. Valószínűsíthető viszont, hogy nem a színházi vagy filmes szakma az egyetlen, ahol ilyen bántalmazások érik a nőket vagy akár a férfiakat is. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ez nagyon veszélyes dolog, mert ha elkezdjük mindenre ráfogni, akkor a természetes kommunikáció vész el, és görcsössé, távolságtartóvá válunk.

– Mindebben mi lenne a színházak feladata?

–  Az már előrelépésnek tekinthető, hogy merünk erről gondolkodni, ki merjük mondani. És ebben a folyamatban a színház a nyilvánosság tere lehet, hiszen komoly társadalmi problémákat is színpadra visz.

– A színházi próbákat, előadásokat hogyan tudta összeegyeztetni a televíziós, filmes munkáival?

–  Miután befejeződött minden forgatásom, szabad voltam az elmúlt három hónapban. Szerencsés vagyok, mert a tavalyi évben forgattam egy nagyjátékfilmet, tizennyolc részt A mi kis falunk című sorozatból és egy igazán izgalmas tévéfilmet. Nagyjából november közepétől nem volt dolgom, száz százalékban a színházi munkámra tudtam koncentrálni.

– Szabadúszóként milyen munkákra mond igent? Van miből válogatnia?

–  Most kezdem ízlelgetni, igyekszem kifejezetten olyan munkákat vállalni, amik érdekelnek.

– Melyiket kedveli jobban, a színházat vagy a filmezést?

–  Azt a színházat szeretem, amely nem teátrális. A filmezésben kétségtelenül jobban vonz, hogy egy jelenetet meg lehet csinálni annyiszor, ameddig jó nem lesz, vagy amennyi pénz van rá, de ha sikerül, akkor az benn van a dobozban. Míg a színház esetében minden előadás során újra és újra meg kell küzdeni egy jelenetért, az előadásért.

– Egyébként jár színházba nézőként? Milyen darabot látott legutóbb?

–  Berlinben jártam mostanában több alkalommal, és érdekes, de kint több színházi előadást láttam az utóbbi időben, mint itthon. Láttam vagy hat darabot, legutóbb a Macbethet a Berliner Ensemble előadásában.

–  Az idei évre mennyire van betáblázva?

–  Nagyon kiszolgáltatott a színész életforma, mert nem tudni semmit előre. A nyár mindig a filmforgatások időszaka, úgyhogy amennyiben az én karakterem bárki érdeklődését felkelti, akkor most fognak elhívni válogatásra, azt hiszem.