Hideg spanyolok és napfényes dánok

Javier Gutiérrez és Raúl Arévalo párosa a legapróbb gesztusokból építkezik a Mocsárvidékben (Forrás: Vertigo Media)

A helyi közösség azonban összezár, a gyanúsítottak száma folyamatosan növekszik, és a helyi katonaság is csak nehezíti a nyomozók munkáját. A hazai mozikban már látható, Mocsárvidék című filmet több helyen „a spanyol True Detective-ként” jellemzik, a hasonlat pedig végül is helytálló. Hiszen ahogyan a nagysikerű sorozatban, ezúttal is két, egymással zsörtölődő régimódi férfinak kell helytállnia idegen terepen, egy rejtélyes és magas körökbe vezető ügyben. De ami ennél is fontosabb: Alberto Rodríguez rendező a nagy csavarok helyett sokkal inkább az atmoszférateremtésre helyezi a hangsúlyt. A Mocsárvidék azonban sokkal inkább rokonítható a jelenleg borzasztóan divatos skandináv krimikkel, a történet ugyanazokból a sablonokból építkezik és hangulatában is az északi alkotások pesszimizmusát tükrözi, csak a forgatókönyv jóval kevésbé izgalmas és meglehetősen kiszámítható, nagy meglepetések a fináléban sem sokkolják a nézőt. Éppen emiatt a legtöbb alkotó kezében ebből csupán egy langyos vasárnap délutáni bűnügyi film született volna, Alberto Rodríguez azonban szinte a semmiből csinált valamit. A feszes rendezés, a remek, hetvenes évekbeli hangulatot árasztó operatőri munka – amely hihetetlen képekkel és feszültséggel telítve ábrázolja a fülledt déli tájat –, valamint a jéghideg realizmus megtöltik a filmet élettel. A Mocsárvidék vizuális erejével bőven túlmutat tehát a történetén. Ha vannak színészek, akik túljátsszák a szerepüket, akkor vannak olyanok is, akik aluljátsszák: ilyen Javier Gutiérrez és Raúl Arévalo párosa is, akik – jó értelemben – csupán a legapróbb gesztusokból építkeznek, magabiztosan, szinte egyetlen arccal, de annál erőteljesebben viszik végig a karakterüket. Lényegében egyszerű műfajfilm tehát, de a legnemesebb fajtából – és csak reménykedni tudunk abban, hogy Rodríguez a jövőben leváltja állandó forgatókönyvíró társát, Rafael Cobost. Biztosak vagyunk benne, hogy erősebb alapanyagból táplálkozva akár egy mestermű is születhetne a kezei között.

Amint ez a spanyol alkotás az északiakra emlékeztet, a dán Szerelem Máltán című, itthon már szintén látható film déli vígjátékok benyomását kelti. A főszereplője egy nő, aki, miután megunja férje csapodárságát, vakációzni indul lányaival. Ők pedig minden eszközt bevetnek, hogy felvidítsák: egyikük a sármos helyi csaposnak pénzt ajánl, ha flörtölni kezd az anyjával. A lány természetesen nem sejti azt, amit a néző: a fizetett románcból hamarosan igazi érzelmek születnek. Hella Joof rendezőnő szintén közhelyes forgatókönyvből táplálkozik, azonban, szemben spanyol kollégájával, nem is tud hozzátenni semmit az alapanyaghoz: Málta természetesen szép, akármilyen szögből fényképezik, az operatőr ennek tudatában nem is erőlteti meg magát, a poénok néhol megmosolyogtatók, de igazán egyszer sem ütnek, a szereplők szimpatikusak, de felejthetők. Akár az egész film: egyszer meg lehet nézni, csak éppen minek.