Kultúra
Hesztia szeme őrzi a bulinegyedet
Nemcsak derűssé varázsolja a környezetet a Dob utcában, de a művészet nyitottságát is szimbolizálja
A fiatal grafikus és képregényrajzoló, akit már rajzfilmesként is megismerhetett a magyar közönség, az ebben rejlő lehetőségekről, a képregények hazai helyzetéről és a „Slusszkulcs Klánról”, vagyis az autóikkal egybenőtt embergépekről mesélt a lapunknak adott interjúban.
– Több mint három évig dolgozott a Slusszkulcs Klán című képregényen. Miről szól ez a történet?
– Az alapötletét az adta, hogy a modern életformának köszönhetően az emberek gyakorlatilag összenőttek az autóikkal. A képregényben szereplő Slusszkulcs Klán tagjai ilyen ember-gépek, akiket az üzemanyagéhség hajt. A történet kitalált helyszínen játszódik, Olajvárosban, ahová egy idősödő fekete szaxofonos érkezik a zenekarával. Rajta kívül szerepel még benne egy félszemű, féllábú, félkezű benzinkutas, egy autószerelő és egy pincérnő is. Valamilyen módon mindegyikük sorsát beárnyékolja a Klán. A könyv végén a velük való találkozásuk egy sivatagi tömegkarambolban teljesedik ki.
– A szakmát jóval korábban animációs filmesként kezdte a Mesterlövész című kisfilmmel, bár nem készült tudatosan erre a pályára.
– Gyermekkorom óta rajzolok. Fiatalon a Láthatatlan társaság nevű csapattal készítettem rövid videofilmeket. Akkoriban volt egy ötletem, amit nem lehetett videón elkészíteni, és valaki javasolta, hogy próbáljam meg rajzfilmen. Pályáztam és meglepetésemre nyertem is rá pénzt. Így született meg a Mesterlövész. Több fesztiválra meghívták, díjat nyert, sikeres munka lett. Ezek után illusztrátorként kezdtem dolgozni magazinoknak, emellett képregénysorozatokat és további animációs filmeket készítettem. Az utóbbi tizenöt évem nagy részét a rajzasztalomnál töltöttem.
– Valahol azt nyilatkozta, hogy a képregény műfaján belül az úgynevezett graphic novel áll önhöz a legközelebb. Mi ez tulajdonképpen, és miért vonzódik hozzá?
– Szeretem a hosszabb lélegzetű műveket, amelyek konzekvensen végigvisznek egy történetet, és a graphic novel általában ilyen. Önálló alkotás, olyasmi, mint egy könyv. Szemben a folytatásos képregényekkel, amelyekben sokszor megbicsaklik a dramaturgia, eltűnik a feszültség, több a következetlenség. Persze általánosítani nem lehet, van nagyon jó sorozat és gyengébb graphic novel is.
– Mennyire népszerű ma a képregény itthon?
– Szerintem abszolút feljövőben van ez a művészeti ág. Én a kétezres évek elejétől több képregényes pályázatban is dolgoztam mint moderátor és zsűritag, és rengeteg tehetséges rajzoló munkájával találkoztam. Akkoriban alakult meg a Magyar Képregény Akadémia is, sorra jelennek meg különböző kiadványok, többen készítenek képregényes blogot is. Úgy látom, hogy nagy potenciál van a műfajban, jó játéktér, sok mindent el lehet mondani vele, önálló világok alkotására remek terep.
– A Dob utcában a Rácskert nevű szórakozóhely is az ön képregényeivel van kitapétázva, a homlokzatra pedig egy húsz négyzetméteres csempemozaikot készített. Honnan jött ennek az ötlete?
– Egy barcelonai utazáson találkoztam először Gaudí munkáival. Lenyűgözött a könnyed, játékos stílusa, mintha egy építészeti szabad improvizációt látnék. Miután hazaértem, készítettem mozaikból egy kígyót a fürdőszobánkba. Sok év elteltével, tavaly aztán megbízást kaptam néhány nagyobb munka elkészítésére, köztük a Dob utcaira. Két hatalmas szemet raktam ki csempéből, színes háttérrel: Hesztia görög istennő szemeit. Arra gondoltam, hogy az erzsébetvárosi bulinegyedben jól jön egy ellenpont, ami nem a bulizásról szól. Mindig szerettem az ellentéteket. De közrejátszott egy személyes élmény is. Amikor egy nap az állványon dolgoztam, párbeszédre lettem figyelmes. Egy kislány zokogott az édesanyja után: „Mama, mama, várj meg!” Mire az édesanyja meglehetősen arrogánsan és türelmetlenül reagált. Ez elszomorított, és ekkor jött az ötlet, hogy mintegy a családi béke helyreállításáért az alkotás a családi tűzhelyet védő istennő nevét viselje. A szemek ugyanakkor a kifelé tekintést, a nyitottságot is szimbolizálják. A mű nézi az utcát, a járókelők pedig nézik a művet. Ez a fajta egymásra figyelés számomra a művészet közösségteremtő erejét jelképezi, amely az utcai művészet közegében különösen jól megvalósítható.
– A városban járva talált már újabb falakat, amelyek megihlették újabb hasonló alkotásokra?
– Igen, rengeteg olyat látok, amely ideális lehetne mozaikképek számára. Tűzfalak, vakablakok, kapuk melletti falrészek. Szép „ékszerei” lennének ezek több épületnek. Remélem, a jövőben adódik még lehetőségem erre.