Gótikus ritkaság Hervartón

Az egyházi központoktól távol eső, ritkán lakott, erdős hegyvidékeken még sok évszázadig készítettek falusi egyházakat faragott gerendából, deszkából az ügyes ácsok, és nem maradtak munka nélkül a zsindelyfaragók sem. A régi Magyarországon különösen az Északi-, Északkeleti-Kárpátok lakói ragaszkodtak az olcsón megépíthető, mégis állékony, nemzedékeket kiszolgáló fatemplomokhoz. Manapság Máramaros és Beszterce-Naszód román falvaiban láthatunk több száz éves avagy újabb keletű, de hagyományos szerkezetű és díszítésűeket.

Nem is olyan régen Sáros megye volt a legtöbb és legszebb fatemplo­mok hazája a Kárpátokban. A határvármegye Zboró környéki, Makovicának nevezett, katolikus ruténok lakta északi erdővidékén a 20. század elején még mintegy ötven, többnyire a 17. és 19. század között épült, gerendafalú, zsindelyhéjazatú, tornyos templom díszítette a gyönyörű tájat. „A magyar kultúrának régi, nemzetiségein­ket a magyar földesuraik közvetítésével meghódító hatásáról Sárosban a Makovica tanúskodott legtovább” – idézem a legendás műemlékkutató Divald Kornél ide vágó sorait a Felvidéki séták című, 1925-ben megjelent könyvéből. „Itt ruténeink fatemplomai valóságos tárházai voltak annak, amit a közkeletű értelemben népies művészetnek szokás nevezni. (…) Három fő részük: a lépcsőzetesen kisebbedő torony, a templomhajó és a szentély, utóbbi kettő rendesen kontyra fogott, négyzetes alapú tetővel, mindenütt egyforma. Annál szédítőbb változatosságot mutatott a díszítésük, amelynek mesterei többnyire szintén a nép fiai sorából kerültek ki. Istenadta pallérozatlan tehetségük nemegyszer elragadó naivitással, de a részletekben élénk megfigyelőképességgel is érvényesült. A többnyire 18. századbeli, de néhol régibb díszítésekkel elborított fatemplomok festményei a 17. és 18. századbeli magyar viselettörténet szempontjából is figyelemre méltók voltak” – írja.

A legöregebbnek ismert fatemplom Felső-Magyarországon – de az egész Kárpát-medencében – a szintén Sáros megyei Hervartó faluban található. Az ötszáz lelkes község Bártfa (Bardejov) várostól tíz kilométerrel délkeletre, a Csergő-hegység északi völgyében fekszik, 1408-ban bukkan fel először írásban a neve Ebirharthwagasa (Éberhart vágása) alakban, de korábban, 1300 körül alapították bártfai németek. Az 1247-től szabad királyi rangú várost övező, úgymond szolgáltató falvak egyikének ismerjük. A Bártfa nevében rejlő magyar bárd szó az egy erdőmunkás által egy nap alatt kivágható fára utal, egyúttal a község minden tagjának egyenlően járó illetmény mértékegysége volt. A személynév a telepesek elöljárójára (soltész, Schulteiss) utal, akinek „vágása” (Hau) az erdei tisztás, faluhely. Mint például Éberharté (első említése: 1305), akinek a neve később Herbartra, az irtványtelep pedig Hertvartau/Hertvartovra módosult.
Régi források szerint 1480 körül, új levéltári kutatások alapján 1593-ban készült a község temploma. Elképzelhetetlen, hogy ne lett volna előzménye! Vagy talán lepergett úgy két-három évszázad, hogy nem volt saját egyházuk, papjuk a dolgos faműveseknek? Talán elégett? Netán összedőlt? Szú ette meg? Lehet, hogy mindezzel számolva faragták az ácsok nemes tiszafából az új templom terméskő alapra fektetett talpgerendáit és a fölöttük futó, csökkenő vastagságú, gondosan megmunkált széles pallókat. Olyan tágasra sikerült a gyülekezeti terem, hogy akár kéthajós is lehetne, mégis csak támasz nélküli, egyenes deszkamennyezet borítja. Kő egyházakat utánoz a három oldallal záródó szentély, oly tökéletes a fölébe fából készített bordás-csúcsíves fiókos boltozat. A „gót stílű” apszison kívül a templom korábbi keletkezésére vall a diadalív hajó felőli, északi oldalán a közös oltárszekrényben látható szoborhármas: Alexandriai Szent Katalin, Szűz Mária és karján a kisded, valamint Szent Borbála hársfából faragva, festve, aranyozva az 1470 és 1480 közötti évekből. Hasítottfenyő-zsindely borítja a meredek tetőt és az ácsremek harangtornyot.

A templomot Assisi Szent Ferenc tiszteletére szentelték. Az említett 15. századi faszobrok mellett a reneszánsz idejének népies ízlésű szakrális festményei, latin nyelvű szövegmezők és ornamens motívumok díszítik az 1660-as évekből. Ugyanakkor – tartván a vallásháborúktól – magas, vaskos kőfallal kerítették körbe a templomot, a lutheri reformáció így csak megkésve és átmeneti időre vert fészket Hervartón.

A sárosi fatemplomok balsorsát az első világháború hozta el 1914 tragikus őszén: a Monarchia elakadt offenzívája után a cári csapatok benyomultak a Kárpátokba. Északon eljutottak Zoboróig és Bártfáig, a heves ágyúzás tönkretette a Rákócziak reneszánsz kastélyát – amelyben a menyegzőjét tartotta 1666-ban I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona –, rommá lőtték a zborói templomot, de még a bártfai piactér hatalmas egyháza is súlyosan megsérült. „1914–15-ben a Makovica ádáz harcok színhelye volt, az ágyúk kereszttüzében legértékesebb fatemplomai hol elégtek, hol pozdorjává zúzódtak” – tudósított a történtekről Divald. Azt nem érte meg, hogy 1944-ben a Dukla-hágó felől benyomuló szovjet hadsereg elpusztította a maradék emlékeket is. Az egykor félszáz templomból alig tucatnyit sikerült megmenteni, restaurálni a régi lengyel és a mai ukrán határnál. Továbbiakat újra elkészítettek fényképek, rajzok alapján.