„Figyelem! Szentgyörgyi repül”

Pergessük vissza az eseményeket a háború végéhez. Szentgyörgyi Dezső 1945 októberében amerikai fogságból érkezik haza, 1946 tavaszán a Magyar–Szovjet Polgári Légiforgalmi Társaság megalakulásakor munkára jelentkezik. A felvételiztető párttitkár megkérdezi: „Van repülési tapasztalata?” „Hogyne” – mondja Szentgyörgyi, és bemutatkozik. A párttitkár a név hallatán üvölteni kezd, mert tudja, hogy a név kit is takar. Az üvöltésre megjelenik Bocskarev elvtárs, a társaság vezérigazgatója, és a párttitkár megismétli: „Ennek a fasiszta brigantinak volt pofája nálunk jelentkezni!” „Hány győzelme van?” – kérdezi a vezérigazgató. „Harmincöt” – feleli Szentgyörgyi (huszonkilencet igazoltak – K. A. megj.). „Ha maga ennyi sztálini sólymot le tudott lőni, akkor nagyon jó pilóta lehet. Felvesszük” – mondta Bocskarev.

Így kezdődik a polgári karrier, és sima átmenetnek tetszik. Gerő Ernő pénzügyminisztert 1949. április 22-én ő viszi Moszkvába egy Li–2-es repülővel. Még egy 1949-es emlék: abban az évben Budapest rendezi a VIT-et, és a magyar fővárosba érkezik Alekszandr Pokriskin, a II. világháború legeredményesebb szovjet vadászpilótája. Összehozzák Szentgyörgyivel, aki azt mondja neki: „Mi már találkoztunk.” Pokriskin válasza: „Nem, Szentgyörgyi, mi nem találkoztunk, mert ha találkoztunk volna, akkor maga nem élne… Vagy én…” „Pedig mi találkoztunk – köti az ebet a karóhoz a magyar pilóta –, mert a maga gépét én lelőttem.” „Hol? Mikor?” És Szentgyörgyi elmondja. Pokriskin gondolkozik. „Magának igaza van, csak akkor én pihentem, de a gépem a levegőben volt, és valóban valaki lelőtte.”


Harcmezők emléke

A következő év váratlan fordulatot hoz, mert december 7-én Szentgyörgyi Dezsőt letartóztatják, majd koncepciós perben bíróság elé állítják. „Folytatólagosan elkövetett hűtlenség bűntette” miatt a Katonai Főtörvényszék hét év börtönbüntetésre, tíz év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítéli.
– Apámat elvitték, és nem láttam sokáig – mondja az 1947-ben született ifjabb Szentgyörgyi Dezső –, mi pedig lementünk édesanyám szüleihez Iregszemcsére. Aztán fél év múlva kitelepítették édesanyámat, és hamarosan én is Jászkarajenőre kerültem. De nem értettem az egészből semmit… Bekerültünk egy szegény „kulák” családhoz. Hetente egyszer volt kenyér, és anyám sírva tukmálta belém a csalánfőzeléket.
Háborús emlék a balatoni harcokat levezénylő szovjet vezérkar Iregszemcsén, az anyai nagyszülők kocsmájában, illetve panziójában lakott – a nagypapa az amerikai „kitántorgásból” szerzett vagyont –, a lányuk főzött rájuk. Ennek köszönhette, hogy nem jutott a többi nő sorsára…

– Egy alkalommal az asztalfőn ülő Tolbuhin marsall megkérdezte anyámat – említi ifjabb Szentgyörgyi Dezső –, hogy: „Férfi van-e?” Anyám mint afféle fruska, szaladt apám vaskeresztes fényképéhez és mutatta, hogy van. Nagyanyám mesélte, hogy a fénykép láttán a tisztek megmerevedtek, letették a kanalat és körbeadták a fényképet. Az egyik tiszt azonban felugrott és el akarta tépni a fényképet. A marsall rászólt: „Azonnal adja vissza! Ez az ember a kitüntetését a harcmezőn szerezte!” A fényképet ma is őrzöm – teszi hozzá.

A fiú hatéves korában, 1953-ban egy börtönlátogatás alkalmával találkozik ismét az apjával. A nagyanyja viszi el Vácra. Akkor derül ki, hogy az édesapa életben van. A fiú szemében ez az első meghatározó emlék az apjáról. Felfokozott idegállapotban érkeznek Vácra. Egy nagy terem oszlopai és rácsai mögött egyszer csak megjelenik a valamikor izomkötegekkel megáldott sportember lefogyva, vékonyan, átlátszóan, de villogó szemekkel és boldogan.

A rendelkezésére álló két-három perc alatt iszonyú sebességgel, alig érthetően elhadarja mondandóját, aztán már vége is a látogatásnak.

Álhír a halálról

Szentgyörgyi Dezső keveset beszélt azokról a megpróbáltatásokról, amelyeket a börtönben átélt, de ha mégis beszélt, csak olyat mondott el, amiről hihette, hogy a fia javára válik. Amikor a kihallgatások során az első pofont kapta, rögtön visszaadta, és szabályosan leütötte a kihallgató tisztet. Ezután hárman estek neki: pisztolytussal verték, csomóban tépték ki a haját, és kis híján szétloccsantották a fejét. „Szentgyörgyi, vegye tudomásul – mondták –, hogy maga nem szék vagy asztal, amivel el kell számolnunk…” A jegyzőkönyvet negyvennyolc napig nem írta alá, csak akkor, amikor a szomszéd szobában meghallotta a felesége zokogását. Kilencvenkilósan vitték be, és a kihallgatások végére negyvennyolc kilóra fogyott le.

Szentgyörgyi felesége és a fia 1953-ban, fél évvel az emlékezetes Nagy Imre-beszéd után szabadulnak Jászkarajenőről. Ördögi cselszövés következtében azt az értesítést kapja az asszony, hogy a férjét kivégezték! Ifjabb Szentgyörgyi ma sem tudja, hogy levélben értesítették-e, vagy berángatták a rendőrségre, és ott közölték vele a hírt. A család még azt is tudni véli, hogy Szentgyörgyi Dezső ruháját is megkapta az asszony – átlőve! A kivégzés tényét egy kiszabadult pilótatárs szintén megerősíti. Ennek a hírnek a folyománya lesz, hogy az „özvegy” – még férje kiszabadulása előtt – újból férjhez megy…

Felmentés

De maradjunk még a váci börtönben. Moldova György említi a Kádár Jánosról írott könyvében, hogy a politikust sokáig magánzárkában tartották az ÁVH Conti – ma Tolnai Lajos – utcai börtönében. Az író Vácról nem beszél, de egy tábla ma is hirdeti a börtönben, hogy Kádár is lakója volt a váci intézménynek. Ifjabb Szentgyörgyi – édesanyjára hivatkozva – szóba hozza, hogy édesapját egy ideig Kádárral zárták össze. Nem tudják, hogy a vallatás szakaszában vagy Vácott.

– Amikor apám a kiszabadulása után a Malév pilótája lett, Kádár csak vele volt hajlandó repülni! Elképzelhető, hogy belejátszott ebbe a közös cella is, vagy Kádár úgy gondolta: a szakmailag legjobbat adják neki – nem tudom.

Szentgyörgyi Dezső 1956. augusztus 18-án szabadult a börtönből, és egy évvel később, 1957 márciusában törvényességi óvás folytán a Legfelsőbb Bíróság a vádak alól felmentette. De a családot még a kilencvenes években is megfigyelték. Az édesapa csak akkor hitte el, hogy ártatlannak tartják, amikor felvették a fiát a Műegyetemre.

– Egyik nap becsöngetett a házmester a VIII. kerületi lakásunkba, és kérte, hogy menjek le hozzá – emlékszik vissza ifjabb Szentgyörgyi Dezső. – Ott várt az apám… Attól kezdve hetente egyszer meglátogatott, és a házmester lakásában beszélgettünk. Később, amikor már mindenki megbékélni látszott az új helyzettel, följárt apám hozzánk, egészen addig, amíg újra meg nem nősült. Ez a házassága már ragyogóan sikerült. Ezután én mentem fel hozzájuk.

Ismét a levegőben

Szentgyörgyi Dezsőt Rónai Rudolf repülésügyi kormánybiztos hívta a Malévhez, és a légitársaság 1956. november 1-jétől repülőgép-parancsnokként alkalmazta. Rehabilitálták, repülőgépet vezetett, de megbízhatatlanként nem kapott jogosítványt. Végül a Kádár-titkárságra ment be a panasszal, és közölte, hogy kilép a Malévtől, ha nem vezethet autót. Ennek aztán lett foganatja.

– Az az igazság, hogy apám előéletéről huszonegy éves koromig semmit sem tudtam – vallja be ifjabb Szentgyörgyi Dezső. – Csak annyit, hogy a kitelepítésünknek köze lehet hozzá. Ő azonban semmit nem beszélt erről.

Elmeséli azt is, hogy 1968-ban, amikor albérletben lakott, egyszer csak csengettek. – Én mentem az ajtóhoz, de nem találtam ott senkit. Viszont a küszöbre egy angol nyelvű könyvet tett le valaki. Repülő ászok – ez volt a címe. Beviszem a könyvet, nézegetem, és megállapítom, hogy milyen szép. A világ valamennyi nációjának repülő ászai voltak benne a fényképükkel. És amikor odaérek a magyarokhoz, ott találom az apámat, amire majdnem „dobtam egy hátast”. Megyek vele hozzá, és mutatom a könyvet. Sosem láttam idegesnek, de akkor az volt. „Hogy került ez hozzád?” – kérdezte. Mondtam, hogy a küszöbön volt.
Megkérdeztem ifjabb Szentgyörgyi Dezsőt, aki szintén pilóta lett (sőt a fia is az, a Kuwait Airways pilótája) – a Lövőház utcai Zsiguli-szerviz főnökhelyettesi állását hagyta ott, hogy megvalósíthassa fiatalkori álmát –, hogyan értékeli ma, nyugdíjasként édesapja vadászpilótai zsenialitását.

– Egy repülőorvos mondta el nekem, aki engem is vizsgált, hogy megkérdezte apámtól: „Dezső, hány légi győzelmed is volt?” „Huszonkilenc – kapta a feleletet –, de megbűnhődtem érte.” Hogy apám komolyan gondolta-e, amit mondott, vagy csak a témát akarta elhárítani? Valószínű, hogy az utóbbiról van szó. Én most azt mondom egészen más előjellel, hogy meg is bűnhődött érte!

Az utolsó út

S aztán a sors fintora: 1971. augusztus 28-án a Malév MA–731-es számú járata, egy Il–18-as gép Oslóból Koppenhágába tartva 18 óra 52 perckor Kastrup repülőtere előtt, rossz időjárási körülmények között, szélnyírás miatt a tengerbe csapódik, és Szentgyörgyi Dezső parancsokkal együtt a teljes személyzet, három kivételével az összes utas életét veszti. Szentgyörgyi nem a becsapódástól halt meg, hanem akkorát húzott a magassági kormányon, hogy leszakadtak a belső szervei. A boncoló orvos azt mondta: a szíve szakadt meg.

– Abban az időben én Togliattiban, az autógyárban voltam. Mielőtt kiutaztam, feltárcsáztam apámat. „Utoljára még felhívlak…” Belekiabált a telefonba: „Hogy mondhatsz ilyet, hogy utoljára!?” A második héten szieszta gyanánt lefeküdtem, a többiek kártyáztak mellettem. Egyszer csak felültem, és ömlött a víz rólam. „Mi bajod van?” – kérdezték a kollégáim. „Gyerekek, meghalt a húgom!” – mondtam. Amikor négy nap múlva hazajöttünk, a repülőtéren tudtam meg, hogy abban a másodpercben halt meg az apám, amikor vizesen az ágyban felültem.

Ifjabb Szentgyörgyi Dezső 1989-ben féléves átképzésen vett részt a Szovjetunióban. A búcsú egy vodkaparti volt, orosz szokás szerint korsóval. Éjfélkor az átképzést vezető harmincnégy éves orosz főpilóta letette a poharat, az ifjabb Szentgyörgyi szemébe nézett és erős hangon azt mondta: „Figyelem, figyelem! Szentgyörgyi repül!” Ezt akkor mondták be a különböző harcban álló körzetekben, amikor meg kellett próbálni a magyar ászt levadászni, vagy nagyon oda kellett figyelni. A főpilóta így közölte a fiával, hogy tudja, kivel áll szemben.