Fényév távolság

Barátai szerint a színész emléke máig összetartja őket (Forrás: Nemzetiszinhaz.hu)

Főiskolai osztálytársak, vígszínházbeli kollégák, barátok beszélgettek Kaszás Attiláról halálának tizedik évfordulóján a Bajor Gizi Színészmúzeumban csütörtök este, s régi felvételek vetítésével és személyes történetek megidézésével emlékeztek meg a Jászai Mari-díjas színművészről. Az Örökségünk Kaszás Attila című esten Gajdó Tamás színháztörténész moderált, és elsőként azt kérdezte a jelenlévőktől, hogy mikor ismerkedtek meg Attilával, s milyennek látták őt.

Rudolf Péter elmesélte, hogy először a Színművészeti Főiskola felvételijén találkoztak, a vizsgája előtt ugyanis éppen ő lépett ki az ajtón. „Azt nem tudtam, hogy engem fölvesznek-e, de abban biztos voltam, hogy azt a fiút, aki éppen kijött, igen. Azt is éreztem, hogyha mindketten ide fogunk járni, jóban leszünk majd” – emlékezett a Kossuth-díjas művész. „A főiskola stresszes intézmény, minden óra iszonyatos idegfeszültséggel járt, jár. Barátkoztunk a gondolattal, hogy színészek leszünk, és megpróbáltuk kitalálni önmagunkat. De volt az osztályunkban egy ember, Kaszás Attila, aki mindig tisztán és pontosan látta a lényeget” – idézte fel Méhes László Kaszás alakját, hozzátéve, hogy az osztályban csak Tádénak hívták őt. A résztvevők abban hamar megegyeztek, hogy Kaszás Attila egyfajta iránytű volt számukra. „Neki teljesen tiszta volt a jó és a rossz közti különbség” – fogalmazta meg Rudolf Péter.

A beszélgetés során számos történet, anekdota került elő a színművészről. Rudolf Péter például elmondta, milyen fontos volt Attilának a felvidéki származása miatt, hogy ne vegye fel a magyar állampolgárságot, és hogy ennek milyen őrületes következményei voltak a főiskola évei alatt. Méhes László az évfolyamon alapított countryzenekarukról mesélt, és arról, hogy összetartó baráti társaságuk azt tervezte, a diplomázásuk után mindannyian a révkomáromi színházba szerződnek majd. „Tádé vezetésével annak idején mi mindent borítva mentünk volna oda játszani” – idézte fel, hozzátéve, hogy végül nem fogadták be őket oda, így a Vígszínházban kötöttek ki.

„Mi nagyon együtt voltunk, heten szerződtünk egyszerre a Vígbe. A Padlás volt az első előadás, amit együtt csináltunk” – mesélte Rudolf Péter. „Akkor a Vígszínházban egy olyan generáció volt, amelynek ma nyoma sincs” – tette hozzá Méhes László. Ehhez az új nemzedékhez tartozott Seress Zoltán és Pápai Erika is, akik egy-két évvel később követték a híres Marton–Horvai-osztály tanítványait a teátrumba. „Nagyon nagy erő volt abban, hogy mi így szerettük egymást” – vallotta Rudolf Péter, aki szerint a pesti színházi életben ez nagyon ritka. Mint mondta, állandóan együtt voltak, és ennek nemcsak emberi, hanem szakmai hozadéka is volt. „A Dühöngő ifjúság volt az első előadás, ahol manifesztálódott ez az együttműködés” – mutatott rá Seress Zoltán. Rudolf Péter elmesélte, Kaszás Attila mindig mellette állt, életének minden egyes fontos pillanatában jelen volt. „Annyi pozitív energia volt benne, ami ilyen nagy tehetségeknél nagyon ritka” – fogalmazta meg. Pápai Erika, aki nagyon sokszor volt Kaszás Attila partnere a színpadon, hasonló élményekről számolt be: „Nekem ő lelki, szellemi, fizikai társam volt, végtelen szeretet fűzött hozzá. Gondoskodott rólam, vigyázott rám, és próbált irányítani is”.

Méhes László elmondta, ott volt a kórházban Kaszás Attila mellett, amikor a gép elkezdett sípolni. „Egy értelmezhetetlen hónap következett utána. Megindult állapotban volt a baráti köre, amikor elment közülünk” – idézte fel. „Felfoghatatlan volt, ami történt. Amikor a kórházban volt, engem megkértek, hogy vegyek neki egy 46-os tornacipőt. Biztos voltam benne, hogy ezen a furcsa szituáción egyszer majd együtt fogunk röhögni” – mesélte Rudolf Péter, hozzátéve, hogy még az orvosok is a csodában reménykedtek azokban a napokban. „Nagyon nehéz volt elengedni őt” – fogalmazta meg Pápai Erika, de elmondta azt is, hogy Kaszás Attila a mai napig kapocs maradt azok között, akik ismerhették.