Felemlegetni a múltat nem kell félnetek

Amit a Skyfall című előző filmben elkezdett, azt folytatja Sam Mendes rendező – röviden így foglalható össze a legújabb James Bond-történet, a Spectre – A Fantom visszatér. Bár a korábbi epizódokban is voltak utalások a brit titkosszolgálat 007-es ügynökének előéletére, a 2012-es Skyfall volt az, amely minden eddiginél mélyebbre ásott, egyúttal leporolta az elmúlt harminc évben túl jóképűvé és túl sok „kütyüvel” – magas frekvenciás gyűrűvel, láthatatlan autóval és a többivel – felszereltté vált kém legendáját.

Noha a rajongókat már azóta megosztotta az új Bond, Daniel Craig, hogy 2006-ban mozikba került a vele készült első film, a Casino Royale, kétségtelenül új színt hozott a szériába. A következő epizód, A Quantum csendje gyengére sikerült, és miután megnyerték rendezőnek Sam Mendest, a Skyfall végképp új utat nyitott, úgy hogy visszautalt a kezdetekre, a nyersebb, magányosabb Bondra. Kütyük nélkül, csaknem egyedül harcolt, miközben feltárult az addig csak utalásszerűen megjelent eredettörténete – egyúttal pedig elbúcsúztatták a Judy Dench által 1995 óta remekül alakított első női „tartótisztet”, az anya metaforájaként működő M-et és az eddigi titkosszolgálati központot is. Meg is érkezett a rég látott siker, a rajongóknak csak kisebb része fanyalgott, minden idők legjobb jegybevételét hozta.

A most a hazai mozikba kerülő Spectre még tovább lép, folytatva az elmúlt harminc évben kikopott klasszikus értékek felvonultatását. Ilyen a nyerseségen túl az új M – Ralph Fiennes – három éve már beharangozott irodája, amely a Sean Connery-féle filmekből ismert, a tíz év szünet után ismét szereplő titkárnő, Moneypenny, nem utolsósorban pedig a legendás sportkocsi, az Aston Martin DB5, amely a Spectre végére a romjaiból születik újjá – megint csak többes értelmezési lehetőségként. A lélekbúvárkodás folytatódik, ám az is retrohangulatban, mivel a főgonosz a már régről ismert Ernst Stavro Blofeld és titkos, címadó szervezete, aki és amely, talán nem árulunk el nagy titkot, a történet szerint több szálon kötődik Bond múltjához. A világ vezető hatalmainak titkosszolgálatát a Spectre a beépített emberei – és néhány jól irányzott terrorakció – segítségével egy közös számítógépes rendszerbe kényszerítené. Ez a szál mintegy hímzésként öleli körbe a múltat lezárni akaró Bond magánmitológiáját. Az informá­ciós társadalom, a Nagy Testvér a megfigyelési botrányok tükrében aktualitást ad, egyúttal meg is kérdőjelezi a kémek létjogosultságát – nem először kerül veszélybe a dupla nullás program a Bond-univerzumban.

Az előző filmhez képest a Spectre egy fokkal erőtlenebbnek tűnik, de kétségtelenül jól működik. A sok-sok utalás (az egyik legviccesebb az egy pillanatra látható, „förtelmesnek” minősített kerámiabuldog, amelyet M-től örökölt Bond) vagy újra felvett történetszál miatt talán egyeseknek unalmas is, ám ezt számos értéke ellensúlyozza. Nincs kütyü, csak egy robbanó óra meg egy prototípus Aston Martin néhány – ismét csak klasszikus – fegyverrel, nem marad hát más, csak a látványos akció, Bond személyisége meg a rejtélyes végkifejlet, számos szimbolikus elemmel. És persze az elmaradhatatlan Bond-lányok: közülük a megindítóbb Monica Bellucci, akinek még a sziluettje is gyönyörű a remekül fényképezett temetői jelenetben, természetesen rövid jelenetsorában emlékezeteset alakít. Amint a Léa Seydoux által megformált másik hölgy is, aki bár fátyolszerűnek tűnik, mégsem jelentéktelen. Ralph Fiennes remekel a pengeszájú, szigorú M szerepében, aki azért egy határhelyzetben kész engedni a szabályokból. Christoph Waltz a főgonosz szerepében joviális híradós műsorvezetőnek tűnik, ezért is hátborzongató. Igaz, a Skyfall gazemberét alakító Javier Bardemmel sajnos nem veheti fel a versenyt. Daniel Craig pedig, úgy tűnik, belenőtt a kémzakóba, az ezúttal összeszedettebb figuráját új eleganciával, szikár humorral jól alakítja. Mindehhez a napszítta, fakósárga Mexikó és Marokkó, a hófehér osztrák Alpok, az aranyfényben tündöklő Róma, illetve a mindig kékes-szürkés London nyújt hátteret. Utóbbi városban zárul a film, és anélkül, hogy el akarnánk árulni a kulcsjelenetet, annyit azért megszellőztetünk: nyitva hagy számos lehetőséget a folytatáshoz.