Évek, amikor minden egész eltörött

Látványosan, újszerűen kívánja bemutatni az első világháborút a budapesti Várkert Bazárban december végéig látogatható tárlat. Az Új világ született – Európai testvérháború 1914–1918 című kiállítás a korábbi nyilatkozatok szerint egy háromrészesre tervezett sorozat első darabja, amely a „hosszú tizenkilencedik század” végét, Európa – és a világ – új rendjének kialakulását járja körbe.

„A különböző álarcok mögé rejtőző erőszakimádat lett az egyetemes vallás” – írta Orwell 1937-ben az Út a Wigan-gáthoz (The Road to Wigan’s Pier) című könyvében. A mű jól mutatja be a háború természetrajzát, totális embertelenségét és értelmetlenségét. Ez a mondat is olvasható a kiállításon, bár a pontos forrást nem mellékelték a rendezők. A falakon szinte megszámlálhatatlan mennyiségben sorakoznak az idézetek néhai politikusoktól, értelmiségiektől, de közkatonáktól is, magyaroktól és külföldiektől egyaránt. A kiállítás dramaturgiája jól látható: a rendezők az érzékeinkre hatva, képekkel, filmrészletekkel, tárgyakkal, hangokkal és az említett idézetekkel „utaztatnak” a kezdeti bizakodásból az elterjedő iszonyaton át a gazdasági, társadalmi és politikai rendszereket felforgató négy éven keresztül. A XX. Század Intézetet irányító Schmidt Mária volt a tárlat vezető kurátora, kollégái részvételével és számos hazai közgyűjtemény tárgyai segítségével állították össze a kiállítást. Az első terem még a voltaképpeni eufóriáé: a negédes, idealizált katonaéletképeket is ábrázoló, felnagyított képeslapokat bemutató fal, a hátországban felvett archív filmrészletek kaptak itt helyet – a Babits-idézet azonban, amely szerint legelőször a biztonságérzet és a nyugalom tűnt el, már előrevetíti a következő éveket is. Innen sokrétű szimbólumként egy „mocsáron” keresztül vezet az út, bugyborékoló-gőzölgő talaj felett egy fapallókból álló hídon haladunk át, zsákokból épített falak között, majd egy vörös padlójú, csempeburkolatos falú terembe érünk, amely már a harctéri mészárlásokat hivatott érzékeltetni, hadikórházakat bemutató archív filmekkel, orvosi eszközökkel. Izgalmas a következő helyiség, amely a nők helyzetét mutatja be: a harcoló férfiak családjának hátországbeli küzdelmét, az asszonyok ipari termelésben való részvételét, a falakon pedig magyar és angol, francia levelek megszólításai – „Drága angyalom!”, „Dear sister”, „Édes jó szüleim” –, és hasonlók emlékeztetnek a száz év távolából arctalanná vált egykori levélírókra. Az egyre inkább szenvedő civileket egy gázálarcos kislánybábu szemlélteti. A fokozódó háborút a továbbiakban egy hatásos „lövészárok-folyosó”, aztán a még mindig bizakodó monar­chiás katonákat vonatok között ábrázoló, kinagyított fotók, majd eredeti aknavetők, számos tárgyi emlék kívánja érzékeltetni, harctéri hangeffektusok és a már említett idézetek kíséretében.

A látványtervező – mint a Terror Házában, vagy a hódmezővásárhelyi Emlékpontban és holokauszt-múzeumban – F. Kovács Attila, akinek kézjegye letagadhatatlan: a minden érzékre hatni igyekvő rendezés valóban bevonzza a történetbe a látogatót. Azonban meglátásunk szerint a különféle statisztikai adatokat tartalmazó érintőképernyős terminálok – bár a megnyitó után akadozott a működésük – mellett több információval kellett volna ellátni a nagyközönséget. A falakból kiálló üvegdobozokba tett tárgyakról például – kevés kivétellel – még hozzávetőleg sem tudunk meg semmit. A propagandát bemutató terem is izgalmasabb volna néhány leírással, hogy pontosan mit és miért ábrázolnak az ellenséget gorillaként, kapás-kaszás parasztként vagy épp vérben fürdő sárkányként kifigurázó plakátok. Az még kitalálható, hogy melyek az antant és melyek a központi hatalmak plakátjai, a szinte minden teremben látható archív filmhíradók mellett azonban már lehetett volna információkat közölni. Mindez azért kár, mert az élményszerű, sodró, de magányos bejárásra hívó kiállítás élményét épp a tárlatvezetés ronthatja el.