És a felesleges nőkkel mi lett?

Németországban járunk 1919-ben, a háború után. Anna (Paula Beer) fiatal lány, aki elvesztette vőlegényét, Frantzot a háborúban. A fiú a szüleivel él, akik lányuknak tekintik. Akadna, aki megkérje a kezét, egy Kreutz nevű, hazatért katona, de az érzékeny és intelligens nő undorodik a tőle intellektuálisan és emberségben is fényévekkel elmaradó férfitól. Amikor megjelenik a városban egy fiatal francia, Adrien Rivoire (Pierre Niney), aki azt állítja, Frantz barátja volt, elszabadulnak az indulatok. A vesztes országban gyűlölik a férfit, csak mert francia, aki pedig mindössze bocsánatot elnyerni jött a meghalt német fiú szüleihez, amiért ő élve maradt, de a fiuk meghalt.

A fekete-fehér és színes felvételekből összevágott filmben Ozon parádésan használja a megoldásban rejlő lehetőségeket: a fekete-fehér részek olyanok, mintha André Kertész vagy Brassai kameráján át látnánk a korabeli világot, míg az emlékek, érzelmek, indulatok javarészt színesben kavarognak a vásznon.

Anna és a fiatal francia egyre több időt tölt együtt, a lány ezzel kiteszi magát az összes lehetséges támadásnak, sőt, végül a fiát elvesztő édesapát is kiközösíti a társaság, mert egy franciát az otthonába engedett. A film nagy hatású jelenetében az apa, aki először maga is kidobta a fiút, mondván, hogy minden francia a fia gyilkosa, egy német kocsmában győzködi a társait, hogy nem a fiúk akartak harcolni. Épp hogy nem akartak. Frantzról a film kulcsjelenetében derül ki, hogy nem csak pacifista, a francia kultúra rajongója volt, s anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet – csakúgy, mint Anna –, és fegyverét nem töltötte meg, úgy ment bele a csatába, amelyben meghalt. Az apák azok, akik a 19-20 éveseket kiküldték a frontra a haza nevében, és ők voltak, akik a sírjaiknál hősökként beszéltek a halottakról. Holott a gyerekeik csak áldozatok, de nem hősök. Akik olvasták a Thibault családot, itt talán visszaemlékeznek a történet néhány pontjára – annyi bizonyos, hogy az első világháború volt az első felvonása annak, ami utána jött: az évszázadnak, amikor az ember rádöbbenhetett önnön iszonyatos, állati arcára.

Amikor kiderül, hogy a francia fiú nem az, akinek mondja magát, és teljesen máshonnan ismerte Frantzot, megfordul a történet: immár nem ő keresi a megbocsátást a szülőknél, de Anna keresi őt Párizsban, ahová utánautazik. Időközben ugyanis beleszeretett a fiúba, aki a vőlegénye gyilkosa volt. Anna ugyanazzal a fogadtatással szembesül, mint a francia fiú Németországban. Nyomorultak, sebesültek, romok tarkítják az épp újjáéledő országot, de a fájdalom nem tud közelebb hozni egy németet és egy franciát még így sem. A gyűlölet maradt és a meggyőződés, hogy mindenért a másik a hibás, és a kocsmában, ahogy Németországban a német dal, itt a Marseillaise szól hangosan, férfiak ordítják, hogy „öntözze a vér” a határt. Még több vér. A reváns nevében, a sebesültek miatt, a halottak miatt, német részről meg a veszteség miatt, a haza nevében.

A haza azonban semmilyen mértékegységben nem váltható át annak a nőnek a fájdalmára és sorsára, aki vőlegénye elvesztése után immár a francia fiút is elveszti, mivel Adriennek, aki elment bocsánatot kérni, de hazudott, közben megszédítette a gyászoló nőt, Franciaországban mennyasszonya van.

Eddig a férfiak hősiességéről, a háborúról, a lövészárkok iszonyatáról, legfeljebb a férfiszenvedésről szólt minden az első világháború százéves évfordulóján. A nőkről, akik az életüket vesztették el azzal, hogy feleslegessé váltak a halott férfiak feleségeként, menyasszonyaként, ezekről a tönkretett életű Annákról nem szólt senki sem.

Frantz
Feliratos, francia–német történelmi dráma,
113 perc, 2016
•••••••••10