Kultúra
Emlékezés és feledés két végpontja között
Tasnádi István drámaíró: Nem jó, ha egy rendező teljesen átírja a művet
A Selinunte kiadó első kiadványai között szerepel egy Három nővér-előadásokról szóló kötet, egy Katona József Színház történetéről készült könyv, és két – színpadon már nagy sikert elért – kortárs magyar drámákat tartalmazó antológia is. Utóbbi két kötetben Tasnádi Istvánnak is szerepelnek művei, ezért került ő a magyar drámaírókat bemutató beszélgetéssorozat második részének fókuszába, ahol az író-rendezőt Sándor L. István kérdezte.
Bár Tasnádi Istvánt elsősorban drámaíróként tartják számon, az utóbbi években kissé eltávolodott a színháztól és jó pár művészeti területen kipróbálta magát. Ilyen volt például az Időfutár című ifjúsági hangjáték-sorozat, amelyet úgy vállalt el, hogy fogalma sem volt a műfaji sajátosságokról, például azt sem tudta, hogy a szereplőválogatásnál egy üvegfal mögött, a jelentkezőknek háttal kell dönteni a szereposztásról. „Bulcsú szerepére emiatt egy lányt választottunk ki” – vallotta be, hozzátéve, hogy később rájött, milyen sok lehetőség rejlik a rádiójátékban, hiszen sokkal kevesebb a térbeli és pénzbeli korlát a színházhoz képest, például nem kell díszletet építeni.
Mint kiderült, színházi pályája szokatlanul gördülékenyen indult: a Szerb utcai Egyetemi Színpadon két drámapályázatot is megnyert, de a második győztes darabot már nem sikerült megrendezni, mivel bezárták a színpadot.
Felkereste hát Znamenák Istvánt a kaposvári színházban, aki hamarosan bele is egyezett a darab bemutatásába. Ez volt Tasnádi első kőszínházi bemutatója, amelynek előkészületeiben nem is igazán vett részt, csak a főpróbát látta. „Csodálatos, hogy amit a fantáziád kitermelt valami talányos módon, az egyszer csak materializálódik” – emlékezett vissza. Fölmerült az a kérdés is, hogy van-e esetleg olyan drámája, amelynek megvalósítása nem nyerte el a tetszését. Tasnádi őszintén bevallotta, hogy volt pár kínos pillanatban része, amikor egy-egy rendező annyira átértelmezte a darabját, hogy alig ismert rá. Szerinte ez csak azért baj, mert ha ezt egy olyan drámával csinálják, amelyik még nem része a kánonnak, akkor a közönség számára nincs meg a hivatkozási alap, amitől a rendező elrugaszkodott, ez pedig hatással lehet a darab további sorsára.
A beszélgetés végén Tasnádi új filmje, a Memo került szóba, amelyet a napokban mutattak be a televízióban. A hipermnéziás, azaz mindenre emlékező férfiról szóló film kapcsán az író elmondta, hogy több mint tíz éve írta meg a forgatókönyvét, amelyhez akkor nem sikerült rendezőt találnia, most viszont maga rendezhette meg azt egy pályázatra. A filmben a hipermnéziás, őrület határán álló pácienst Molnár Áron, orvosát Lengyel Tamás, az amnéziás apát pedig Haumann Péter alakítja.
Az alkotás így az emlékezés és felejtés két végpontjáról szól. Tasnádi István úgy vélte, egyik véglet sem jobb a másiknál, a két képesség szerinte az evolúció nagy találmánya, hiszen ebben a kettősségben tudjuk a saját múltunkat is létrehozni.
Bár Tasnádi Istvánt elsősorban drámaíróként tartják számon, az utóbbi években kissé eltávolodott a színháztól és jó pár művészeti területen kipróbálta magát. Ilyen volt például az Időfutár című ifjúsági hangjáték-sorozat, amelyet úgy vállalt el, hogy fogalma sem volt a műfaji sajátosságokról, például azt sem tudta, hogy a szereplőválogatásnál egy üvegfal mögött, a jelentkezőknek háttal kell dönteni a szereposztásról. „Bulcsú szerepére emiatt egy lányt választottunk ki” – vallotta be, hozzátéve, hogy később rájött, milyen sok lehetőség rejlik a rádiójátékban, hiszen sokkal kevesebb a térbeli és pénzbeli korlát a színházhoz képest, például nem kell díszletet építeni.
Mint kiderült, színházi pályája szokatlanul gördülékenyen indult: a Szerb utcai Egyetemi Színpadon két drámapályázatot is megnyert, de a második győztes darabot már nem sikerült megrendezni, mivel bezárták a színpadot.
Felkereste hát Znamenák Istvánt a kaposvári színházban, aki hamarosan bele is egyezett a darab bemutatásába. Ez volt Tasnádi első kőszínházi bemutatója, amelynek előkészületeiben nem is igazán vett részt, csak a főpróbát látta. „Csodálatos, hogy amit a fantáziád kitermelt valami talányos módon, az egyszer csak materializálódik” – emlékezett vissza. Fölmerült az a kérdés is, hogy van-e esetleg olyan drámája, amelynek megvalósítása nem nyerte el a tetszését. Tasnádi őszintén bevallotta, hogy volt pár kínos pillanatban része, amikor egy-egy rendező annyira átértelmezte a darabját, hogy alig ismert rá. Szerinte ez csak azért baj, mert ha ezt egy olyan drámával csinálják, amelyik még nem része a kánonnak, akkor a közönség számára nincs meg a hivatkozási alap, amitől a rendező elrugaszkodott, ez pedig hatással lehet a darab további sorsára.
A beszélgetés végén Tasnádi új filmje, a Memo került szóba, amelyet a napokban mutattak be a televízióban. A hipermnéziás, azaz mindenre emlékező férfiról szóló film kapcsán az író elmondta, hogy több mint tíz éve írta meg a forgatókönyvét, amelyhez akkor nem sikerült rendezőt találnia, most viszont maga rendezhette meg azt egy pályázatra. A filmben a hipermnéziás, őrület határán álló pácienst Molnár Áron, orvosát Lengyel Tamás, az amnéziás apát pedig Haumann Péter alakítja.
Az alkotás így az emlékezés és felejtés két végpontjáról szól. Tasnádi István úgy vélte, egyik véglet sem jobb a másiknál, a két képesség szerinte az evolúció nagy találmánya, hiszen ebben a kettősségben tudjuk a saját múltunkat is létrehozni.