Kultúra
Emberkísérlet a szobrászműhelyben
Sorsközösségünk is van az állatvilággal, amely a teremtésben velünk egynemű – vallja a Nemzet Művésze díjjal kitüntetett alkotó
– Az utóbbi években készült munkái láthatók a szentendrei Erdész Galériában nyílt, Deim Pállal közös kiállításán. Milyen gondolatok foglalkoztatják manapság?
– Friss gondolatnak éppen nem nevezném, hiszen mintegy húsz éve foglalkoztat az, ahogyan ember az állatban, illetve az állat az emberben keveredik, ebben a hosszú időszakban ennek a kibontása és a legszélsőségesebb formákba helyezése érdekelt a leginkább, Az Erdész Galériában is ezekből a munkáimból látható válogatás. Alapvetően jellemző a pályámra, hogy sorozatokban gondolkodom, egy-egy ötlet öt-tíz éven keresztül is foglalkoztat, érlelődik bennem.
– Ezek az ember-állat hibridek talán a leghíresebb és legjellegzetesebb munkái közé tartoznak. Honnan ered a koncepció?
– Először csupán formai kísérletnek indult, megpróbáltam olyan plasztikát alkotni, amely puszta állatábrázolás helyett azt mutatja be, hogy ha az emberi és az állati alakokon némi torzításokat végzünk, akkor egyből láthatóvá válik a közöttük lévő rokonság. És itt nem csupán az emlősökre gondolok, hanem akár egy gyíkra vagy egy madárra, ha ugyanis a szerkezeti arányokat eltoljuk, ugyanúgy beazonosíthatók és megfeleltethetők az egyes pontjaik. Ennek játékával megalkotható egy olyan élőlény, amely se nem ember, se nem állat, vagy emberszerű, de állatarányú – az ezzel való kísérletezés hihetetlenül tág lehetőségeket rejt, nem véletlen, hogy húsz éve foglalkoztat.
– A formai kísérletezésen túl mi volt a célja ezzel?
– Nem csupán az anatómiai, formai hasonlóságokról és a variálhatóságról szól, hanem azt mutatja be, hogy az ember és az állat a teremtésben egynemű és hasonló. Amikor az állatot az emberrel egy szintre emelem ezen a síkon, akkor az derül ki számomra, hogy globálisan nézve a kérdést, ebben a természetileg veszélyeztetett világban ugyanarra a sorsra vagyunk ítélve. Sőt még valószínűbb, hogy érzékenységének köszönhetően az ember még hamarabb fog kipusztulni a környezetszennyezés és az élőhelyek leszűkítése miatt, mint az állatvilág, amennyiben a jövőben is minden a jelenlegi irányba halad tovább.
– Csak belemagyarázás, ha az ön állati formájú embereiben lélekábrázolást fedezünk fel?
– Amennyiben lelket lehet lehelni egy szoborba, megfeleltethető lélekábrázolásnak is. Minden szobrásznak a legfőbb vágya, hogy ez sikerüljön. De csak a legritkább esetben találkozik az alkotói szándék a kész művel.
– Deim Pállal nagyon régóta közeli barátok, alkotóként azonban teljesen más stílust képviselnek. Hogyan illeszkednek egymáshoz mégis a munkáik a közös tárlaton?
– Jó kérdés, engem is nagyon meglepett, amikor az Erdész Galéria felkért a kiállításra, noha már volt Deimmel egy kisebb közös, kamaratermes tárlatunk úgy harminc-negyven évvel ezelőtt. Nagyon szeretem és tisztelem őt mint barátot, de mint kollégát még annál is jobban. Irigylem is az egységes és konzekvens életpályáját, az én munkásságom egészen más jellegű. Amikor megtudtam, hogy igent mondott a közös kiállításra való felkérésre, én is örömmel vállaltam, és végül semmiféle disszonanciát nem éreztem. Annak ellenére, hogy az ő kisméretű, komolyságot árasztó, szentkép jellegű művei mellett az én fényes, bronz kisplasztikáim kissé huncut benyomást keltenek, úgy érzem, jól megfér ez a két műfaj együtt a kiállításon.
– Mindketten szentendrei művészek, ez egyfajta közös identitást is jelent?
– Kereken ötven évvel ezelőtt, 1964-ben költöztem Szentendrére, miután a feleségemmel olyan telket kerestünk, amelyen építkezni tudtunk a megspórolt pénzünkből. Deim Pállal már a főiskolán megismerkedtem futólag, nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy helyi lakos, akárcsak számos más alkotó és korábbi tanárom. Egyszóval kialakult művészvilágba csöppentem bele, ahol örömmel és szeretettel fogadtak, ez a kölcsönös megbecsülés közöttünk máig él, de mindez nem jelentett és nem is jelenthetett stiláris azonosulást. Deim például mindig is hűséges tanítványa maradt Barcsay Jenőnek, a mai napig az ő vonalvezetését képviseli, én azonban egészen más típus vagyok. Manapság egyébként egyre több hasonló művészeti kör jelenik meg a városban, amelyek nem feltétlenül azonosulnak a helybéli hagyományokkal és iskolákkal. Hogy mindez jó-e vagy sem, azt majd húsz-harminc év múlva az idő eldönti.
– Számos köztéri szobrot alkotott pályája során. Mi a véleménye a műfaj jelenlegi magyar helyzetéről?
– Állandó vitatémát jelentenek, és ennek következtében nem is igazán tud megszületni egy igazán közösségnek szóló, elfogadott alkotás. Nem is emlékszem olyan köztéri szoborra a közelmúltból, amelyet ne vita, mószerolás vagy félreértés követett volna, mindennek okát pedig a hazánkban jelenleg uralkodó állapotokban látom, amelyeket a magam részéről oldani szeretnék.
– Ebben a műfajban inkább figuratív vagy nonfiguratív módon lehet érvényes alkotást létrehozni?
– Szerintem nem szabad és nem is lehet ilyen éles határokat húzni: az én munkáim például, ha nem is naturálisak, de mindenképpen ábrázoló jellegűek. Egyéni ízlés és személye válogatja, hogy ki melyik irányzathoz húzódik inkább.
– A közelmúltban a nemzet művészének választották. Meglepte az elismerés?
– A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen elismerésben részesülök. Ilyenkor az ember mindig elgondolkozik, hogy egyáltalán megérdemelte-e, ugyanakkor jól érzékelhető, hogy a díjak szabályosan vonzzák egymást. A nemzet művésze egyértelműen a tavaly elnyert Kossuth-díjamhoz kötődik, amely sokáig a legmagasabb művészeti elismerésnek számított. Nagyon csodálkoztam, amikor nekem ítélték, a Nemzet Művésze Díj pedig ennek talán a folytatása. Azonban ugyanilyen fontos számomra a Koszorús Szobrász Díj is, amelyet tizenöt-húsz éve alapítottak, titkos szakmai szavazás útján ítélik oda, így kizárja az utólagos gyanúsítgatásokat és sanda vélekedéseket. Ugyanakkor egyrészt azt is hozzá kell tennem, hogy számos kollégám van, aki keményen dolgozik, végzi a feladatát, és soha nem kap semmilyen elismerést, de ez egyáltalán nem minősíti őket. Másrészt ezek a díjak egyfajta kötelezettségekkel is járnak, hiszen például, mint most is, interjút kell adjak, pedig nem igazán szeretek.
– Mik a jövőbeli tervei, milyen új gondolatok foglalkoztatják jelenleg?
– Elsősorban a Parkinson- és a Lyme-kór foglalkoztat jelenleg, nem is részletezném tovább. Szembe kell nézni az öregedéssel, remegő kézzel még tudok érmeket készíteni, de már komolyabb munkákra nem merek és nem is szeretnék vállalkozni. A Nemzet Művésze Díj is elsősorban abban segít számomra, hogy méltósággal tudom mindezt viselni, anyagi gondok terhe nélkül, nyugodtan alhatok.