Emberi természetünk tudattalan mélye új megközelítésben

„Megpróbáltuk megtartani a Kleist eredeti művét jellemző elveket, de munkánk során hamar nyilvánvalóvá vált, hogy át kell rendeződniük nemcsak a hangsúlyoknak, de a jeleneteknek is. Továbbra is törekedtünk azonban a szöveg teljességét, szépségét és nehézségét visszaadni a produkcióban” – mondta el lapunk kérdésére Kovács D. Dániel, a Jurányi Házban január 17-én bemutatott Heilbronni Katica rendezője, aki szerint szükséges volt kismértékben átdolgozni az 1800-as évek elején készült drámát. Bár a korabeli stílusba jól illeszkedett, „egy elcserélt levél ma már komikusnak hat, a tudatalatti megnyilvánulásokat ellenben Kleist korában még nem vizsgálták, az csak Freud színre lépése után került a nyilvánosság érdeklődésének középpontjába” – fogalmazott a rendező.A történet a mindannyiunkban munkálkodó bizonyosságkeresésről szól: „A darabban a szerelem köré csoportosulnak az érzelmek, de a fő mondanivaló kiterjeszthető az egész pszichére. Ennek oka, hogy a bizonytalanság áthatja minden gondolatunkat, akár saját tetteink megítéléséről, akár a körülöttünk lévő világ értékeléséről van szó” – mutatott rá Kovács.

A drámairodalmat nézve, gyakran találkozik a közönség olyan alkotásokkal, amelyek cselekménye és konfliktusa szinte kizárólag különböző ellentétekre – mint igazság-hazugság, szerelem-vágy, valóság-álom – épül. Kleist mindebben azzal tud újat mondani, hogy nem fikciót, hanem a valóságot mutatja be. „Életünkön ellentétek vonulnak végig – Kleist pedig úgy képes ábrázolni ezeket a kérdéseket, hogy boncasztalra kerül az emberi természet legmélye. Egyszerűen rámutat arra a nagy szakadékra, ami a bennünk megéltek és az általunk kifelé kommunikált látszat között van” – mondja Kovács D. Dániel.

A Szputnyik tizennyolc karakterrel állította színpadra Kleist művét, bár a rendező szerint a teljes drámát százas nagyságrendű szereplővel lehetett volna megcsinálni. Szabó Zoltán ugyanakkor például nyolc szerepet is alakít, mert – amint a rendező kifejtette –, a próbafolyamat során gyorsan kikristályosodott, hogy mely alakok között fedezhetünk fel párhuzamokat. Heinrich von Kleist sokáig mellőzött író volt, majd a 19. század második felében drámáit és elbeszéléseit a német egyesítés, illetve az irodalmi modernség összefüggésében fedezték fel újra. A 19-20. század fordulóján a fiatal szerzők az irodalmi modernség jegyében programszerűen fordultak Kleist művei felé, a polgári demokratikus írók nemzedéke a kísérleti és szubjektív irodalmi irányzat előhírnökeként tekintett az alkotóra. Magyarországon a színházi világban továbbra sem igazán ismert a munkássága, bár idén több bemutatót is rendeztek műveiből.