Életet menthet, ha elmeséljük a történetünket

- A Terápia című sorozat új részei az Ön segítségével íródtak. Hogyan kell elképzelni ezt a folyamatot?

- Éppen az interneten néztem az első évad egyik epizódját, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne etikai szempontból hitelesebbé tenni a pszichológus, valamint szupervízora tevékenységét – tekintve, hogy félévenként legalább kétszáz pszichológus hallgatónak oktatok etikát az egyetemen –, amikor megszólalt a mobilom, és Krigler Gábor hívott az HBO-ból, hogy felkérjen a második évad szakértőjének. Az akkori főnököm, Bagdy Emőke ajánlott neki. Aztán hétről hétre találkoztunk a forgatókönyvírókkal, összeolvastuk az egyes epizódok szövegeit, majd hihetetlenül részletesen darabokra szedtük a dialógusokat, és újból összeraktuk. Dargay András klienseinek problémáival összefüggésben releváns szakirodalmakkal láttam el a csapatot. A forgatás előtt pedig találkoztam azzal a színésszel és rendezővel is, aki ezt kérte, illetve igényelte, hogy beszélgessünk egy kicsit. 

- A nézőben elsőként az merül fel, mennyire valósak Dargay András, a sorozat főszereplője által alkalmazott technikák. Melyek a különbségek a valódi és a megírt terápia között?

- Számtalan terápiás módszer létezik, és ha azt is számításba vesszük, hogy a személyiségünk a legfontosabb munkaeszközünk, akkor az alkalmazott intervenciós eljárások gyakorlati alkalmazásának módjai tovább árnyalják a képet. A dinamikus terápiák nehéz öröksége, hogy a terapeuta mindent tud és megkérdőjelezhetetlen tekintély. Ezzel nem nehéz azonosulnia a pszichológusnak. Kicsi ízelítőt kaptunk is ebből az első évadban Dargay Andrástól. A modern megközelítések már többet hagyatkoznak az úgynevezett „itt és most”-ra, arra, ami a terápia során konkrétan történik a kliens és a terapeuta között. Sikeresen lezárt terápiák után a kliensek egy része a változást nem a tudattalant tudatossá alakító interpretációkkal, értelmezésekkel hozta összefüggésbe – Dargay szemére vetették az első évadban, hogy túl sokat értelmez, és nem mindig jár jó nyomon –, hanem a terápiás kapcsolat sajátosan megélt „pillanataival”, amelyek megváltoztatták a terapeutával való kapcsolatukat, s ugyanakkor saját önmegtapasztalásukat is. Egy bostoni kutatócsoport ennek alapján dolgozta ki az úgynevezett „pillanat-elméletet”, aminek a tanulságait a második évadban nagy örömömre sikerült kamatoztatni. Tehát, hogy a terápiában vannak olyan kitüntetett, interszubjektív pillanatok, amelyek képesek újjászervezni a terapeuta és a kliens kapcsolatát, de ami ennél is lényegesebb, a kliens implicit kapcsolati tudását is, azaz a másikkal vagy másokkal való együttlét módjait. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a terápia inkább elfogadás, mint megfejtés; nem értelmezés, hanem megértés és támogatás; megértésünkkel elfogadjuk a világot, úgy, ahogy a kliens látja, és nem vállalkozunk kritikára, nem adunk jó tanácsokat, mert ezzel esetleg tovább mélyítenénk a már meglévő krízist. Olyan találkozás, amelyben a másik megszűnik tárgynak lenni. Erre szép példákat látunk több szereplőnél is, kiváltképp Orsolya és Virág terápiájában.

Fotók: facebook.com/terapia.hbo

- Hitelesnek találja a sorozatbeli pszichológust alakító Mácsai Pál játékát? 

- Pali ragyogó és hiteles színész, és ember egyaránt. Rengeteget készült már az első évadra is. Az egyik szakmai mesteremként tisztelt Irvin Yalom – aki az egzisztenciális pszichoterápia megalapítója – számos könyvét elolvasta. A pszichológia iránti érdeklődése is korábbra datálódik, mint ahogy Dargay András szerepe megtalálta. Ugyanakkor nekem eszembe nem jutna például egyik kedvenc filmemben, a Hullámok hercegében a pszichiátert, dr. Lowensteint alakító Barbra Streisandon számon kérni, hogy miért lépi át a terápiás határokat tucatnál is többször, és miért szeret bele, sőt bonyolódik szexuális kapcsolatba kliensével, a Tom Wingot játszó Nick Nolte-val. És a többi amerikai filmet sem így nézem, ahol terapeuta és kliens kapcsolatát követhetjük nyomon. A mozi az mozi, az élet legtöbbször lassúbb, unalmasabb, közhelyesebb, eseménytelenebb, a változás nem egyik epizódról a másikra történik, nem egyik ülésről a másikra.

- Melyik karakter felépítése jelentette a legnagyobb kihívást? Egyáltalán mennyire vett részt a karakterek megformálásában? 

- A karakterek megformálása a forgatókönyvírók dolga volt, részben az eredeti, izraeli sorozat szereplőinek személyiségjegyeiből kiindulva. De több szereplő karaktere teljesen új, például Ferencé, a politikusé. A dialógusok megszerkesztésén keresztül, illetve ahogy kibontakozik egy-egy kliens problémája, az adott helyzetre esetlegesen jellemző gondolkodásmód, érzelmek, attitűdök, cselekvések, valóságértelmezések megbeszélése során közvetetten persze részt vettem benne. Ferencnél volt némi polémia az írók között, hogy miképpen kerüljék el a politikai beskatulyázást, hogy bármelyik színnel vagy táborral azonosítsák. 

- A terapeutáknak is nagyon fontos a tükör funkció, a mentális karbantartás. Az Ágnessel való beszélgetések jól modellezik a valós szupervíziók folyamatát?

- Nagyon fontos, amit felvet. Az a morális elköteleződés, ha úgy tetszik eskü arra, hogy kezet nyújtunk a másik embernek problémái megoldásában, arra is kötelez – mint belső lelkiismereti alapkövetelmény –, hogy önmagunkkal és a világgal mindig elszámolásképesek legyünk. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy mindazt, amit a terapeuta végez, időnként kontrollba vigye, munkája bekerüljön egy szakmai prizmába – legyen az Bálint-csoport, esetmegbeszélés vagy szupervízió –, ahol elsősorban a szakmai személyiség van fókuszban, szemben az esetelemzéssel. Ezt a fókuszt Ágnes elvéti néhányszor. Belemegy a terapeuta játszmáiba, és a Dargay által időnként felkínált szerepeket – barát, anya, testvér, terapeuta – sorra elfogadja. Így volt ez az első évadban. A másodikban már közelítünk a valódi szupervízióhoz.

- Milyen módszereket, technikákat kellett alkalmazni a legfiatalabb szereplő, a 12 éves kisfiú esetében?

- Nagyon szerettem Misi történetszálát, amit Jeli Viktória írt. Sokat beszélgettünk róla, és mélyen empatizáltunk ezzel az érzelmileg elhanyagolt, kissé piknikus alkatú, evéssel kompenzáló, ugyanakkor tehetséges, okos, érzékeny kiskamasszal. Nála bevetettük az úgynevezett igen-beállítódást, „Yes-set”-nek nevezik. Ez egy olyan kommunikációs stratégia, amellyel a kliens együttműködésre bírható. A lényege, hogy számos olyan rövid kérdést teszünk fel sorban egymás után, amelyek mindegyikére nagy valószínűséggel igen választ kapunk, és a sor végére beépítjük a szuggesztív tartalmú, várhatóan szintén „igenhez” vezető záró elemet. Ez volt az egyik kedvenc technikája Tasnádi István vezető forgatókönyvírónak. De használtuk a kettős kötést (Double-bind) is, amikor valamivel kapcsolatban két, esetleg több olyan változat közül választhat a páciens, ami számunkra valójában mindegy. Nem a fő céllal kapcsolatban dönthet – amire irányul a törekvésünk, azaz amit szeretnénk elérni –, hanem annak elérési módozataival kapcsolatban. Kellemes „mellékhatása”, hogy döntési élményt ad. És még sorolhatnám. Egyébként ezek a technikák nagyon jól használhatók egyéb kapcsolatainkban is. Reggel rohanunk a munkába, és a gyerek nem akar öltözni. Jön a mentőötlet, a double-bind: „Melyik sapkádat szeretnéd felvenni, a kéket, a pirosat, a sárgát vagy a zöldet?” Ő dönt, s már száguldunk is az ovi felé. 

- Ön szerint mi az üzenete a Terápiának? Elindulhat-e egyfajta tanulási, önismereti folyamat a nézőben a sorozat által?

- Például az, hogy mindannyiunknak van egy története, és ha elmeséljük valakinek, aki meghallgatja, az akár életet is menthet. Azáltal, hogy elmeséljük a történetünket, megakadályozzuk, hogy egy fantáziavilágba meneküljünk, ahol semmi nem történt, és minden rendben van. És ha a nézők kapcsolódni tudnak a mások problémáiról, veszteségeiről szóló történetekhez, akkor a felismeréseikről, megértéseikről, akár gyógyulásukról szóló történeteikhez is utat találhatnak. Aztán az is, hogy érdemes az életünket összhangba hozni a valósággal. Hányszor van, hogy nem úgy, és nem az történik a múltban, ahogy gyakran tudni véljük. Meggyőződésem, hogy mindannyiunkban megvan az érett személyiséggé válás, az önmegvalósítás lehetősége és képessége. Életünk során azonban különböző akadályokba ütközünk. Ezeket az akadályokat ki így, ki úgy próbálja megkerülni, letagadni, racionalizálni vagy hárítani. A terápia valójában akkor kezdődik, amikor felhagyunk ezekkel a hárításokkal, felelősséget vállalunk és felismerjük például azt, hogy a szándékaink és a cselekedeteink nincsenek összhangban. Szerintem mind egy csónakban evezünk, nincs olyan ember, sem terapeuta, aki védett lenne a létezés tragédiáival szemben – erre is jó példa Dargay András –, a kérdés, hogy vállaljuk-e a felelősséget.