Elektromos palota a Belvárosban

Györgyi Dénes építész a részletekre is figyelt, összművészeti alkotást hozva létre (Fotó: Ficsor Márton)

Az első világháború után a növekvő igényeket kielégítendő, a székesfőváros elektromos cége nagyszabású fejlesztéseket hajtott végre. Bővítette a kapacitásait, és több alállomást is létrehozott a húszas-harmincas években. Közülük is kiemelkedik a Lipótvárosban megbúvó, Markó utca 9. szám alatti, art deco jellegű építmény, amely átvészelte a huszadik századot, és nemrégiben új funkciót találtak neki.

Az elektromos művek 1926-ban írta ki a tervpályázatot az alállomásra, amit a fővárosi tulajdonú telken bérházzal együtt szerettek volna megépíttetni. Az elég szigorú programot megfogalmazó tendert Román Ernő (aki a testvérével számos pesti szecessziós-art deco jellegű lakóépületet jegyez) terve nyerte meg. Az Építés-Építészettudomány című akadémiai folyóiratban megjelent tanulmányában Baku Eszter és Gyetvainé Balogh Ágnes azt is felidézi: a bírálóbizottság megállapította, hogy a programot figyelmen kívül hagyó, ezért kizárt Györgyi Dénes rendkívül vonzó elképzelést vázolt fel. Ezért javasolták e szerint megvalósítani a beruházást, a nyertes Román Ernővel együttműködésben, így némi huzavona és átmeneti pénzhiány miatt 1931-re elkészült a transzformátorház, majd a bérpalota is.

Az 1886-ban született Györgyi Dénes (a neves Giergl-Györgyi művészdinasztia sarja) ekkor már elismert építész volt, és sajátos életművének art deco szakaszánál tartott. Kós Károly köréhez tartozott, eleinte a népi formanyelvből táplálkozó terveket készített, ő jegyzi a Wekerle-telep főterének egyik lakóházát és Kóssal közösen a városmajori iskolát is. Majd a két világháború között, a politika által elvárt újbóli historizmusnak megfelelően is tervezett – például a debreceni Déri Múzeumot –, aztán az art deco jellegű munkákon át az érett modernig vezetett az útja, 1961-es haláláig.

A Markó utcai alállomásra szóló, radikális elképzelése a már említett tanulmány szerint több szempontból is előremutató volt: nem kényszerítette a transzformátorházat egy bérház udvarára, így minden lakás a szabadba nézhetett, és az üzemeltetés sem zavarta annyira a lakók életét. Mint a szakirodalom később a tervezők együttműködéséről kiderítette – és már Kubinszky Mihály 1974-es monográfiája is szól erről –, valójában csak Györgyi Dénes jegyezte ezt a házat. Román Ernő pedig a szinte azonnal következő újabb közös megbízatásuk, az Aquincumban létrehozott alállomás (ma kiállítótér) egyedüli alkotója.

Az ekkor a historizmuson már túllépő Györgyi Dénes a Markó utcába az amerikai és az észak-német téglaépítészet vélhető ihletésében, az art deco formajegyeit tükröző, máig remek arányú transzformátorházat tervezett, néhány módosítás után. A homlokzat fűrészfogszerű, háromszög alapú kiugrásai összefüggő ablakoszlopokat fognak közre, megtörve a tömb egyhangúságát. A kődíszek, párkányok tovább finomítják a látványt, amely inkább elegáns cégszékháznak mutatja, mint profán ipari épületnek. Ahogy Kubinszky is írja: Györgyinél elsődleges és különösen fontos a forma, de éppígy a részletek is, voltaképp összművészeti alkotássá téve az épületeit.

Az alállomás szerencsésen megúszta a második világháborút és az 1956-os harcokat, nagyjából elkerülte a szocializmus modernizá­ciós tévedéseit is, s a rendszerváltás után bankként működött. Miután újabb tulajdonosa lett a védett épületnek, nemrég készült el a műemlékes szervezetekkel egyeztetésben a korszerűsítése, Dombi Miklós és Pintér Tamás tervei alapján. Megtisztították a néhány ráépítéstől, és irodaházzá formálták, egyszerre minimalista és ipari jellegű beltérrel, tetőterasszal, különleges felülvilágítókkal, nagy terű helyiségekkel. Ezzel a szerencsés sorsú, kiemelkedő alkotás jövője is biztosítottnak tűnik.