Egyházas falvak a határon kívül

A múlt héten megismert Beregdédától alig félórányi járásra fekvő Nagybégány (Velika Begany) kétezer lakójából ezernyolcszázan most is magyarul beszélnek. A helység első ismert birtokosa a Bégányi család volt, Peter de Began neve egy 1319-ben kelt levélben bukkan fel. A község az 1332–37. évi dézsmajegyzékében rendkívüli pápai adóról írnak, az átlagon felüli összeg arra utal, hogy a Szent György-templom plébánosa a beregi főesperesi tisztet is betöltötte.

A Bégányiak később vármegyei ispáni tisztet, Báthory István országbíró és erdélyi vajda mellett jegyzői posztot is betöltöttek – ritkán találkozunk ilyen sok középkori adattal, névvel és tisztséggel egy község urai-ról, ami a település rangját (és Beregszász közelségét) érzékelteti.

Nagybégány középkori eredetű temploma a falun áthaladó országúttól délre, alacsony dombháton áll. A 13. és 14. század fordulóján épült, sok társához hasonlóan egyhajós, keletre néző, négyszögű szentéllyel, torony nélkül. Csak a szentély kőbordás, kerek záróköves keresztboltozata őrizte meg eredeti voltát; a gyülekezeti teret festett kazettás famennyezet fedi. A nyugati oldal elé évszázadokkal később barokk harangtornyot emeltek. A falu protestánssá lett népe 1600-ban vette birtokába a Szent György-egyházat.

A kálvini regula szerint kidobták az oltár(oka)t, lemeszelték a szenteket ábrázoló falfestményeket. Amikor a templom északi oldalán 1981-ben feltárt freskó után érdeklődtünk, a szolgálatkész gondnok asszony elhúzta a függönyt a jeruzsálemi Szent Keresztet megtaláló bizánci Szent Ilona királynét ábrázoló falfestmény elől: vélhetőleg hasonlóan remek mívű kortársai várják 21. századi kiszabadulásukat.

Bégánytól nyugatra találjuk Mezőkaszonyt (Koszini). Az Árpád-kori eredetű helység neve szintén a Károly Róbert és Róma által közösen beszedett pápai tized listáján bukkan fel először, a jegyzéken olvasható Cossan, Kazin és hasonló névalakok szláv gyökerűek, savanyúvíz-forrást jelentenek, amint a távoli székelyföldi Kászoni-medence földrajzi neveinél is láthatjuk.

Már a 13. században népes helynek számított a település. Gyakran említik 14. századi összeírásokban a „kaszonyi hospeseket” – a királyaink által behívott szász vendégeket, akik a tatárjárás után letelepedtek a ritkán lakott északi erdő- és bányavidékeken. A mezőváros Szent Miklós-napi vásárait messzi földről felkeresték. Földesurai a Lónyai, Debrényi, Matuznai családok és Pázmány Péter voltak a 15–17. században. Bocskai István fejedelem – Bereg vármegye főispánja – is szívesen időzött Mezőkaszonyban. A protestánsok által 1552-ben elfoglalt Szent László-templomot többször átalakították, mai formáját az 1766-ban történt renoválásnak köszönheti. A középkor emlékeit már csupán a hatalmas, háromemeletes nyugati harangtorony őrzi, öles vastagságú falain gótikus lőrésablakok, a kettős csúcsíves főkapun míves pálcatagprofilú díszek láthatók.

Közel a Tisza jobb partjához, közvetlenül az államhatár mentén fekszik a társközségével együtt is csupán hétszáz lelkes, színmagyar falu, Hetyen. Ukrán neve Lipovo, jelentése: hársas. Először 1270-ben említik, kőegyházát a Kerecsényi család alapította és építtette a 14. században. Egyszerű, szentélyszűkület nélküli teremtemplom, a keleti oldalán fél nyolcszögzáródású fallal. A hajó déli ablakai épp hogy csúcsíves tölcsérbélletűek; az apszis keleti tengelyében és a nyugati falon egy-egy kőkeretes körablak bocsát be fényt. A templom eredeti tömegét mindössze a nyugati bejárat elé készített kisméretű előtérrel növelték meg a gótikus kapumű védelmére.

A hetyeniek 1607-ben tértek át a református vallásra. Gyülekezetük 1739-től fogva önálló, egyházuk egységes berendezése, karzata 1793-ra készült el. A templomtól keletre álló remek haranglábat (képünkön) a 18. század végén ácsolták, két bronzharangját 1793-ban öntötték.