Kultúra

Egy nehéz történelmi kor krónikása

Csoóri Sándor A félig bevallott élet című művéről kritikusok beszélgettek a Litera és a Nyitott Műhely közös irodalmi estjén

Csoóri Sándor önéletrajzi jellegű vallomásokat, elemzéseket tartalmazó, A félig bevallott élet című esszékötete volt a Litera Előhívás című beszélgetéssorozatának legutóbbi témája. A nemrég elhunyt szerző prózakötete megosztotta az est résztvevőit, a Nyitott Műhelyben tartott eseményen Jánossy Lajos szerkesztő-újságíró, Németh Gábor író, Reményi József Tamás szerkesztő és Sipos Balázs kritikus vitatta meg az 1982-ben megjelent kötet által felvetett problémákat.

csoori-sandor
Csoóri Sándor költő (Fotó: MH)

Az Előhívás a Litera és a Nyitott Műhely nyolc éve működő közös beszélgetéssorozata, amelyen neves kritikusok mondják el véleményüket egy-egy jelentős irodalmi eseményről vagy műről. A program 2015–2016-os „szemeszterében” az önéletírások, a vallomások és a memoárirodalom szolgáltatták az események té­máit, az idei évadban ez a naplókkal és a határműfajú könyvekkel egészült ki. Az Előhívás második őszi epizódján, szerdán este Csoóri Sándor A félig bevallott élet című esszékötete volt terítéken, amelyről a sorozat állandó résztvevői – Németh Gábor, Jánossy Lajos, Sipos Balázs és Reményi József Tamás – beszélgettek.

Nem kegyeleti gesztusként választottuk Csoóri Sándor művét – mondta bevezetőjében Jánossy Lajos, a Litera szerkesztője, hozzátéve, hogy még a költő halála előtt döntöttek úgy, hogy erről a kötetéről fognak beszélni, így most csak egy szomorú együttállásról van szó. A kritikus felidézte az író műveivel kapcsolatos első emlé­keit, mint mondta, a nyolcvanas években elsősorban az éles, következetes ellenzéki hangokra volt kíváncsi, így kerültek kezébe Csoóri Sándor írásai.

„A félig bevallott élet megrendítő olvasmányélményem volt kamaszkoromban, mert egy olyan világképpel szembesített, amelynek én nem voltam szerves része” – fogalmazott, hangsúlyozva, hogy a könyv ébresztette rá arra is, hogy az értelmiségi figura szellemi szerkezetrajza többrétegű, mint amit ő a saját környezetében megtapasztalt. Úgy vélte, Csoóri alapdiagnózisa szerint Magyarország csak beteg lelkületében egységes. Mint fogalmazott, az író művei nagy hatással voltak életére, ezért méltatlannak találná, ha az életmű rezüméje pusztán az író politikai szerepvállalására korlátozódna.

„Számomra zavarba ejtő volt a könyv, nehezemre esett elolvasni” – vallotta be Németh Gábor, kiemelve, hogy az olvasáskor megszokott érzéki öröm nála ezúttal elmaradt, mert a megszólalás tónusa, az író által használt kritikus és önkritikus nyelvezet és a fogalmazás óvatossága unalmassá tette számára a szöveget. „A nyelv foglya marad a szereptudatnak, noha egy becsületes attitűd bontakozik ki” – fogalmazta meg az író, aki szerint Csoóri nem engedi meg magának a radikalitást ezekben az esszékben, s emiatt csupán mint regényhős volt érdekes.

Sipos Balázs kritikus szintén a radikalitás és az eredetiség hiányát emelte ki. Mint mondta, annak ellenére, hogy a szerző sokszor kötekedő, vagány figuraként mutatja be magát, a szövegekből hiányzik ez az attitűd. Úgy vélte, hogy az írásokban váltakoznak az ügyetlen szövegrészek, és a váratlan termékenységű, jól elkapott hasonlatok, és a művek nagyobb szerkezete szétesik.

A kritikus összefoglalva a kötet tartalmát elmondta, hogy öt fejezetből áll, és az egyes részek különböző műfajú írásokat, köztük tárcákat, portrékat, önéletrajzi esszéket, interjúkat, valamint A magyar apokalipszis című művet tartalmazzák. Utóbbi tétje, hogy vajon identitásképzővé tud-e válni a doni tragédia feldolgozása.
Reményi József Tamás amellett érvelt, hogy bár az Előhívás-estek célja, hogy friss olvasatot adjanak a művekről, ebben az esetben nem lehet egyszerűen elvonatkoztatni a kortól, amelyben ez a könyv született. A félig bevallott élet ugyanis 1982-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában s a körülményeket figyelembe véve, ő egészen másképpen olvasta azt. Az irodalomtörténész rámutatott, hogy Csoóri Sándor annak az első generációs értelmiségi nemzedéknek a tagja, aki a szocializmusba nőtt bele, és ennek megfelelően zaklatott pályát járt be, hol elutasították, hol pedig felfedezték őt. „A kötet megjelenését rengeteg meg nem jelenés szituálja” – hangsúlyozta Reményi, aki szerint Csoóri Sándor többször is tabukat döntögetve, szókimo­ndóan ment neki a rendszernek, például az 1981 decemberében tartott írószövetségi közgyűlésen.

Véleményéhez Jánossy Lajos is csatlakozott, aki szintén úgy gondolta, hogy nagyobb empátiával kell olvasni a szövegeket, amelyek maradandó nyelvemlékként őrizték meg a történelmi kort, amelytől elválaszthatatlanok, s amelyben Csoóri küldetéstudattal rendelkező értelmiségi figuraként, a korszak krónikásaként lépett fel. Mint mondta, szerinte ideje áthangsúlyozni a Csoóri életművet és költészete mellett forgatókönyv-, esszé- és naplóíróként is vizsgálni pályáját. „A magyar történelem olyan tanúja és megszenvedett cselekvője volt, aki felmutatott egy nagyon erőteljes és átütő világot” – fogalmazta meg a szerkesztő.