Kultúra
Egy kiábrándulás kronológiája
Karafiáth Orsolya hetedik könyve sokszínű költőt mutat – versek és tenger
A költő őszintén néz szembe saját valóságával, vágyaival, csalódásaival, sikereivel, és eredeti képekben beszél egy olyan világról, amelyet mindannyian megtalálhatunk magunkban.
Mint például A forrás című versben, amelyet azonban mázsás súlyként húz le az utolsó sor, a zárójelbe tett nyolc szó és a jelentésváltozásokkal játszó költő.
Hasonlóan súlyos A tisztás, illetve A kőidomár is. Sokkoló versek ezek, amelyek rendszerint az utolsó versszakkal lepik meg az olvasót: Karafiáth vegigvezet minket a szépen kiépített úton, hogy aztán lesújtson – de jó ez így.
Karafiáth azt gondolja újra ebben a kötetben, ami őt önmagává teszi, érdekes, zabolátlan személyiséggé, aki a felszín alatt mélyen mégis rendezett. A versek másfelől azt az „élt” idézik, amelynek két oldalán mély szakadék tátong. Pontosan ebbe a szakadékba löknek bele azok az utolsó sorok, amelyek azonban elgondolkodtatva, érzékenyítve idővel mégis felemelnek.
A kötet melankolikus hangvételű versei közül a Becsapódás és A fácán kifejezetten erős. Mindkettő a szerelem csalfaságát, múló ígéreteit fogalmazza meg, de egymástól egészen eltérő hangvételben. Előbbi egyszerű magányvers, amelyben egy álommal, ábránddal számol le a költő, utóbbi inkább kis mese. A Por című alkotás ezekhez képest kifejezetten erőteljes, már esélyt sem ad a kibontakozó érzéseknek: mintha egy kiábrándulási kronológiát is fel lehetne állítani a három költeményből.
Ugyanakkor Karafiáth sokszínű költő, aki képes pozitív érzéseket is megfogalmazni megfelelően előkészített és kimunkált sorokban. Ennek jó példája a Majális, amely egyszerűségével könnyedén győzi meg az olvasót a boldogság reményéről. Hasonlóan érzékletes, intenzív világot adnak a költő tengerrel kapcsolatos versei. A sellő visszafogott, de egyértelmű vagy A tenger című ciklus Öböl című versének kemény érzékisége nagyszerű párban állnak egymással: ugyanazt a képet és érzésvilágot két hangulattal írja le Karafiáth, és mindkettőnek épp ugyanolyan létjogosultsága van. A víz és a tenger egyébként jól felismerhető, értékes ihletet adott a költőnek, hiszen még egy négysoros – a Nyílt víz című – is kifejezetten eredeti, letisztult költeménnyé volt képes válni Karafiáth tolla nyomán. Ide sorolható a Próbababa ciklus első verse is, amely hangulatával és képeivel ismét a költő kiemelkedő verseinek sorát gazdagítja.
Mint például A forrás című versben, amelyet azonban mázsás súlyként húz le az utolsó sor, a zárójelbe tett nyolc szó és a jelentésváltozásokkal játszó költő.
Hasonlóan súlyos A tisztás, illetve A kőidomár is. Sokkoló versek ezek, amelyek rendszerint az utolsó versszakkal lepik meg az olvasót: Karafiáth vegigvezet minket a szépen kiépített úton, hogy aztán lesújtson – de jó ez így.
Karafiáth azt gondolja újra ebben a kötetben, ami őt önmagává teszi, érdekes, zabolátlan személyiséggé, aki a felszín alatt mélyen mégis rendezett. A versek másfelől azt az „élt” idézik, amelynek két oldalán mély szakadék tátong. Pontosan ebbe a szakadékba löknek bele azok az utolsó sorok, amelyek azonban elgondolkodtatva, érzékenyítve idővel mégis felemelnek.
A kötet melankolikus hangvételű versei közül a Becsapódás és A fácán kifejezetten erős. Mindkettő a szerelem csalfaságát, múló ígéreteit fogalmazza meg, de egymástól egészen eltérő hangvételben. Előbbi egyszerű magányvers, amelyben egy álommal, ábránddal számol le a költő, utóbbi inkább kis mese. A Por című alkotás ezekhez képest kifejezetten erőteljes, már esélyt sem ad a kibontakozó érzéseknek: mintha egy kiábrándulási kronológiát is fel lehetne állítani a három költeményből.
Ugyanakkor Karafiáth sokszínű költő, aki képes pozitív érzéseket is megfogalmazni megfelelően előkészített és kimunkált sorokban. Ennek jó példája a Majális, amely egyszerűségével könnyedén győzi meg az olvasót a boldogság reményéről. Hasonlóan érzékletes, intenzív világot adnak a költő tengerrel kapcsolatos versei. A sellő visszafogott, de egyértelmű vagy A tenger című ciklus Öböl című versének kemény érzékisége nagyszerű párban állnak egymással: ugyanazt a képet és érzésvilágot két hangulattal írja le Karafiáth, és mindkettőnek épp ugyanolyan létjogosultsága van. A víz és a tenger egyébként jól felismerhető, értékes ihletet adott a költőnek, hiszen még egy négysoros – a Nyílt víz című – is kifejezetten eredeti, letisztult költeménnyé volt képes válni Karafiáth tolla nyomán. Ide sorolható a Próbababa ciklus első verse is, amely hangulatával és képeivel ismét a költő kiemelkedő verseinek sorát gazdagítja.