Egy igazi képmágia a filmvásznon

Az első harminc percben például összesen három mondat hangzik el, de ennek a kevés párbeszédnek is kicsi jelentősége van, az alkotás anélkül is tökéletesen dekódolható volna. Szóval hamisítatlan művészfilm, az a fajta, amely miatt ez a kategória sokak számára ellenszenves, akik úgy érzik, átverték, nagyon mondani akartak neki valamit, de végül élmény nélkül távoztak. Azonban a Kukoricasziget mégis tökéletesen működik.

Talán a nemzetközi hírű, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, Ragályi Elemér elképesztő és minden pillanatban szemet gyönyörködtető képeiben rejlik ennek kulcsa – ezért a filmért is a létező összes szakmai díjat odaítélnénk neki.

Talán Ilyas Salman és Mariam Buturishvili visszafogott, szinte eszköztelen, de annál kifejezőbb és erőteljesebb játékának köszönheti a mű az erejét. Akárhogy is, a titok nyitja valószínűleg ezek összességében és George Ovashvili erőteljes, céltudatos rendezésében rejlik. De elsősorban mágiáról van szó, valamiféle olyan varázslatról, amelyre csak borzasztóan kevés alkotó képes.

A film a Grúzia és a vitatott státusú Abházia között csordogáló Inguri folyó egy aprócska sárszigetén játszódik. A történet név nélküli öregembere birtokba veszi a talpalatnyi, kopár földet, majd eleinte teljesen egyedül, később unokája segítségével megműveli azt, kukoricát ültetnek, felhúznak egy parányi faviskót, a semmiből szorgos munkával teremtenek valamit, a sárdarabból idővel kisebb oázis válik.

Ovashvili műve olyan leginkább, mint egy tájkép, amelynek alkotója nem próbál meg mesélni valamiről, ám közben mindenről beszél, ha nyitott fülekre talál. A Kukoricasziget felfogható az ember és a természet találkozásáról, az elkerülhetetlennel való hiábavaló küzdelemről, a teremtő erőről vagy egy gyermek felnőtté válásáról szóló történetnek, de magával ragadó képeinek köszönhetően anélkül is elképesztő vizuális élményt nyújt, hogy különösebben továbbgondolnánk.

A rendező elsősorban a csenddel és a zajokkal mesél: a háttérből olykor lövések hangját halljuk, amely beszüremlik az idilli állapotba, emlékeztetve a külvilág és a politika fenyegető közelségére; az öregembert határőrök vegzálják, akik a lányra is szemet vetnek, a gyermek pedig közben megismerkedik a saját testével, és életében először érdeklődni kezd a másik nem iránt; a víz pedig bármelyik pillanatban mindent elsöpörhet.

Számtalan konfliktus kerül a néző szeme elé, amelyet George Ovashvili meghagy szépen a saját tempójában folydogálni, teátrális jelenetek nélkül, pusztán az érzékeinkre hatva is tökéletesen megteremtve a feszültséget.

Mondhatnánk, hogy a Kukoricasziget igazi régimódi alkotás, de igazából független a kortól és az időtől, játszódhatna bárhol a világon, az emberiség történetében bármikor. Hiszen az alapvető emberi természetről és a természeti törvényekről szól – amelyek azonban nem emberi léptékűek.

Kukoricasziget
Színes, feliratos, német–francia–cseh–kazahsztáni–magyar dráma, 100 perc, 2014.
Rendező: George Ovashvili
9