Egy csapatjátékos a kiállítótérben

– Milyen tapasztalatai vannak Budapesttel kapcsolatban?

– Bár egy évvel ezelőtt már volt kiállításom a Capa-központban, ez az első alkalom, hogy komolyabb munkával vagyok jelen a magyar fővárosban. Nagyon érdekesnek találom Budapestet, mert változatos, ötletekben gazdag, sokféle együttlétezés valósul itt meg. Magyar kurátorokkal dolgozni – mint most Kopeczky Rónával – életem egyik legjobb élménye, mert a kiállítás körül dolgozó csapat kivételesen jó szakmai felkészültségű és nagyon emberi.

– Különböző anyagokat használ alkotásaihoz. Hogyan választja ki ezeket?

– Projektjeimet mindig kutatómunkával kezdem, különösen archívumokban keresgélek, szakemberekkel beszélgetek, és csak később nyeri el végső formáját a megjeleníteni kívánt mű. Éppen ezért különösen fontos a kurátorokkal való munkám, mert segítségükkel találhatom meg az egyes gondolatokhoz leginkább illő anyagokat: számomra ugyanis ez nagyban függ a kiállítótértől és a befogadó ország kulturális kontextusától is.

– A mostani kiállításon hogyan jelenik ez meg?

– Vannak munkáim – különösen a videoinstallációk –, amelyeken már korábban elkezdtem dolgozni, de néhány festmény kifejezetten a Kopeczky Rónával folytatott beszélgetésemet követően készült el. Szoros kapcsolatban áll a kivitelezés azokkal a művészekkel is, akikkel az adott munkán együtt dolgozok. Például itt Budapesten partnerem volt egy idős úr, aki a második világháború után konzervdobozok illusztrációit készítette. Amikor rátalálok egy olyan művészre, aki nemcsak rajzolni tud, de képvisel valami egyedit, akkor igazodom hozzá: így döntöttem például az egyik falon látható nagy tájkép ötletének kivitelezése mellett.

– A művészekről gyakran úgy tartják, hogy inkább maguknak való emberek, akik a saját univerzumukban alkotnak. Ön mindig csapatjátékos volt?

– Még hallgatóként ismertem meg azt az élményt, hogy milyen egy csapat részeként kifejezni önmagamat. Az együttműködés hiányát éreztük, és nagy fejlődési lehetőséget jelentett három másik művésznővel együtt dolgozni. A csapat természeténél fogva konfrontációs forrás a tagok számára, de mégis nagyon izgalmas megfigyelni, hogyan látják a különböző személyiségek ugyanazt a problémát. Meggyőződésem, hogy az egyéni gyakorlat csak akkor tud fejlődni, ha időről időre áttörjük azt – ugyanis amikor egyedül dolgozunk, eljön az idő, hogy már nem vagyunk képesek egy lépés távolságról szemlélni a munkánkat.

– A művészek egy része önálló projektekben gondolkozik, amit később próbál „eladni”. Ön ezzel szemben együtt alkot a majdani kiállítóhelyekkel. Mennyire elterjedt a kortárs művészetben ez a módszer?

– A két út valóban egyszerre létezik, és mindkettőnek van létjogosultsága, hiszen az eredményesség alapvetően a művész személyes beállítottságától függ. A kérdés azonban egy nagyon fontos paradigmaváltásra mutat rá a kortárs képzőművészetet illetően: a közelmúltban nagy átalakulások történtek mind az állami finanszírozás területén, mind a magángalériák működésében. A gazdasági válság miatt mindehhez hozzájön, hogy az emberek kevesebbet fektetnek be a művészetbe. Ebből következően napjainkban a művészek egy része azt sem engedheti meg magának, hogy elkészítse a munkáit, hiszen a fotó, a festmény alapanyagai is pénzbe kerülnek. Így ha nincs ígéretük kiállításra, nem tudják megcsinálni a munkájukat. Ez a jelenség univerzális, és képes egyesíteni olyan művészi területeket is, amelyek máskülönben vetélkednének egymással. Így a középkori időket magunk mögött hagyva, amikor egy művésznek tíz segédje volt, most összeállnak tíz-tizenketten, és műhelyt alkotnak, ahol a csapatmunka dominál.

– A jelenlegi kiállítás arra mutat rá, hogy a mindenkori hatalom „soft powerként” (a kifejezés egy ország imázsát alakító azon tényezőkre utal, amelyek az adott országot vonzóvá teszik – a szerk.) alkalmazza a művészetet és az építészetet. Mit gondol erről?

– A Ludwigban most látható kiállításom a Velencei Biennalén bemutatott anyagom folytatásának tekinthető. Ilyen módon kifejezetten kontextusfüggő összeállítás, hiszen Velencére fókuszál: itt különböző országok jelennek meg egymás mellett megmutatva nemzetük legkiemelkedőbb művészi produktumait. Ez már önmagában egy hatalomkinyilvánítás, amely mögött felsorakozik minden, ami a művészek függetlenségéről, a kulturális tárcák döntéshozatali metódusáról, a hivatali delegálásról tudhatunk. Emellett érdekes tanulság, hogy nem mindegy, kit is küld el egy ország a nemzetközi közönség elé – hiszen nem minden művész gondolata és munkája állja meg a helyét multikulturális közegben. Az én kiállításom nem foglalkozik tehát azzal, hogy ki ül a parlamentekben, csupán azokra a kérdésekre világít rá, amely egy alkotó támogatása mögött általában mindenhol felvetődik.