Egy asszony és a körülötte élők

Az Egyasszony című blog és könyv szerzője, Péterfy-Novák Éva huszonkét éves lányként 1984-ben élte át sorstragédiáját, ekkor adott életet első gyermekének, Zsuzsinak. A történet elemeit egyenként kiemelve és sorba rendezve az emberi mulasztás, hanyagság, közöny köztünk élő, életünket minden pillanatban meghatározó, lehetőségeinket leszűkítő megnyilvánulásait figyelhetjük meg: a kislány egészséges lehetett volna, azonban a forszírozott szülés és a nyakára tekeredett köldökzsinór miatt az agya nem kapott elég oxigént, és lassú leépülés indult be. Az anyuka szülész-nőgyógyásza azon a napon teniszmeccsre készült, amelytől főorvosi kinevezését remélte. A mérkőzésre odaért az indokolatlanul siettetett szülést követően, később megkapta az előléptetést, a kislány viszont többéves szakintézeti ápolást követően még tízéves kora előtt meghalt.

Egyedül lenni a színpadon különleges feladat: amikor még csak tanulják a szakmát, a színészeknek van olyan órájuk, amelyekben egyvalaki áll a többiekkel szemben, és egyetlen feladata a természetes viselkedés.

Egy színésznek a szakma csúcsát jelenti, ha teljes értékű előadást képes nyújtani a különös kiszolgáltatottságban, a közönség előtti teljes lemeztelenedésben.

Tenki Réka gyermeke születése után ebben a darabban tért vissza először, így különösen fogékony lehetett a történet mélyebb megértésére. Péterfy-Novák Éva emlékezéseiben az a nagyszerű, hogy nem hibáztat senkit: egyáltalán nem keres mentségeket, sem bűnbakokat, csak tényszerűen leírja a vele történteket, ez alapján pedig ki-ki eldöntheti, hogy hol siklottak ki az események újra és újra. Tenki Réka ezt a befelé figyelő, indulatoktól mentes, ám szívet tépő érzésvilágot jeleníti meg a maga valóságában. Egyetlen percre sem ereszti el a nézőt, a nézőben nőttön-növekvő feszültséget és együttérzést.

Sajnálatról nem igazán van szó. Egy édesanya történetét halljuk, aki átélte, hogy értéktelennek, hibásnak érzi magát, mert nem volt képes arra, amire női teste rendeltetett, és ebben a mélységben megtalálja a kapaszkodót, amely a mások és saját maga hibáztatása helyett az objektív emlékezés útja.

A darabot Paczolay Béla rendezte. Egyszerű díszletekkel, a fény ötletes használatával, a néhány jól eltalált jelmezzel hosszú évek elevenednek meg. Tenki Réka magabiztos és hiteles alakításával mindenkihez közel hozza a történetet – és megmutatja, hogy az életösztön még ilyen helyzetben is működik.