Eddig sírva vigadtunk a mozikban

A korábban elsősorban videoklipeket készítő Richard Ayoade második nagyjátékfilmje, A hasonmás Dosztojevszkij korai novellája alapján készült. A szürrealista, fekete-fehér, sötét hangulatában lenyűgöző képi világú brit dráma nem elsősorban a története miatt izgalmas – hiszen már akkor sem számított eredetinek, amikor a zseniális orosz író papírra vetette –, hanem a hihetetlen atmoszférateremtés, a depresszív légkört éjfekete humorral oldó stílusa, valamit Jesse Eisenberg remek (dupla) alakítása miatt, pedig nem gondoltuk volna, hogy valaha megkedveljük A közösségi háló sztárját. Hasonlóképpen egyszerre vicces és nyomasztó hangulatú darab Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők című új filmje is, amellyel a rendező végre visszatalált a régi kerékvágásba Az irányítás határai című botlása után: ahogyan eddigi munkái­ban, a történet ezúttal is másodlagos, a vámpírizmus jelképes, az egész mű leginkább a globalizmus és a modern kor által elpusztított kultúra csendes siratása – igaz, annyira erős a hangulata és a karakterei, hogy zsánerfilmként is működőképes.

Bár még bízunk benne, hogy Lars von Trier rendezői változata jelentősen javít majd a képen, de A nimfomániásnak a stúdió által vágott verziója komoly csalódást jelentett év elején. A kifejezetten felszínes és unalmas verzió alapján nehéz bízni abban, hogy a vágatlan és a nem a producerek által összetákolt változat sokkal többet nyújt majd. Kár, mert az észak-európai filmgyártás az idén egyébként sem kápráztatott el minket, egyedül a Coen testvérek legjobb hagyományait követő vicces és brutális feketekomédia, Az eltűnések sorrendjében okozott maradandóbb élményt, illetve aranyos volt az általános iskolások által összetákolt punkbanda történetét elmesélő Mi vagyunk a legjobbak is, de ennél több szót nem is érdemel.

Coenék egyre jobbak

De ha már szóba kerültek a Coen testvérek, ők tényleg olyanok, mint a jó bor, évről évre jobbak lesznek, és már legalább tíz éve képtelenek hibázni: a Llewyn Davis világa szomorú példája annak, hogy mekkora hátrány, ha egy produkció mögött nincs egy nagyobb, pénzesebb stúdió, mással ugyanis nehéz magyarázni, hogy miért kerülte el például az Oscart, amikor a testvérpáros keserűen vicces, de közben fájdalmasan realista, Bob Dlyan volt zenésztársa által ihletett zenészportréja szinte bármelyik filmet könnyedén kiütötte volna a díjátadón.

A szokásos recept

A független amerikai alkotások közül még a Joe emelkedett ki, amelyben Nicolas Cage ismét bebizonyította, hogy remek színész, ha éppen nem ripacskodik: David Gordon Green olykor abszurdan vicces, de inkább nyomott hangulatú bűnügyi filmje Amerika ritkán ábrázolt vidéki világát mutatja be szinte szociográfiai részletességgel. A tengerentúli blockbustereket most nem vesszük sorra, már csak azért sem, mert ha a pénztáraknál szépen is csilingeltek, összességében nem zavartak sok vizet, egyedül a Doug Liman Tom Cruise főszereplésével készült, az Idétlen időkig alapötletét a Csillagközi invázió stílusával ötvöző, elképesztően szórakoztató A holnap határa című sci-fije nyűgözött le minket, emellett az idei képregény-adaptáció adagban is voltak egészen jó darabok (Amerika Kapitány: a Tél katonája, X-men: Az eljövendő múlt napjai), de ezek sokkal inkább részleteikben, mint egészében működtek igazán. És természetesen számtalan, a tengerentúlon még tavaly bemutatott, de hozzánk csak év elején érkezett idei Oscar-jelölt filmeket is lehetne méltatni – különösen a már csupán Matthew McConaughey játéka miatt is zseniális Mielőtt meghaltam című filmet, de a maga nevében jó, ha nem is mestermű volt a 12 év rabszolgaság, az Amerikai botrány vagy A nő is –, de ezek már az unásig lettek emlegetve itt is, máshol is.

A magyar verzió

A Mad Max és a Nem vénnek való keverékéből született ausztrál Országúti bosszút a héten már az egekig magasztaltuk, így most nem tesszük meg újra, elég is annyi, hogy a kontinens filmgyártása borzasztó magabiztosan tör előle ismét, és felnőtt egy generáció, amely tökéletesen érti és szereti mind a kommersz produkciókat, mind az artmozik világát, és ezeket előszeretettel kombinálja is. Az izraeli Csúnya, gonosz bácsik éppen olyan, mint az idei termés legjobbjai, egyszerre vicces és nyomasztó, noha a történet – amelyben egy édesapa elkapja, majd megkínozza a kislányát megbecstelenítő, majd meggyilkoló pedofilt – alapvetően nem sok okot adna a mulatságra, de a horrorba hajló fekete komédia olyan szintig fokozza az abszurditást, hogy a komor téma ellenére sem nehezedik ránk.

A gyenge Coming Out után kifejezetten üdítő élmény volt a Magyar Filmalap második közönségfilmje, – kevésbé volt modoros, mint a hazai vígjátékok átlaga, lendületes volt és még egy jó karaktert is felvonultatott. A hazai filmgyártás egyetlen igazán kiemelkedő darabja egyértel­műen Mundruczó Kornél Cannes-ban is díjazott Fehér Istene volt, amelyben a rendező egyetlen művön keresztül bizonyította, hogy bármelyik zsánerben otthon van, és magabiztosan keveri vagy éppen váltogatja azokat – volt egyébként társadalmi mondanivalója is a filmnek, de az szinte lényegtelen is emellett.