Kultúra
Csendéletté szelídült, mégis üzenetértékű fotók a múzeumokról
MúzeumCafé-tárlat a Capa Központban – Ötven lapszám fényképei mesélnek az elmúlt évtizedekről és a felmerülő kérdésekről
A 18-19. században, a modern múzeumok alapításának idején az emberek egészen másképpen értelmezték a kiállítótereket: szentélyként vagy templomként tekintettek ezekre az intézményekre, ahol a kiállított műtárgyaknak kultikus értéket tulajdonítottak. Ezt Walter Benjamin német filozófus az aura fogalmával definiálta a műalkotás itt és mostjaként, ami lényegében egyszeri és megismételhetetlen jelenléte a műnek azon a helyen, ahol van. A kiállítótérben a látogató így kizárta magát a külvilágból, egy egészen más tér- és időtapasztalattal gazdagodott: a múzeum a lassúság, a türelem és a csend helyszíne volt, ahol az örökkévalóvá lett művek elmélyülést kívántak. Azonban az egyre gyorsuló világ nemcsak a külső környezetet, hanem a múzeumi tereket is megváltoztatta. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban látható Múzeum: a lassú műfaj című kiállítás újra visszaidézi a régi korokat azzal, hogy létrehoz egy „lassú múzeumi teret”, amelyben a kiállított munkák csendéletté szelídülnek.
Az az ötven fotó látható, amelyeket a MúzeumCafé folyóirat eddig megjelent ötven számából válogattak ki. Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum etnográfusa és a kiállítás kurátora a hazai muzeológia rangos folyóiratának immár hatalmas archív anyagából úgy válogatott, hogy a kiállított munkákkal a nyilvános múzeumok történetében bekövetkező legerősebb fordulatot is megidézi. Azt, amikor az 1960-as évektől kezdve az önreflexiók beépültek a múzeumi gyakorlatba, amikor szükségessé vált a múzeum szerepének, küldetésének és feladatainak újradefiniálása.
A kurátor a bemutatott anyagot kisebb tematikai egységekbe rendezte, amelyek egyrészt reflektálnak a kortárs múzeumi gyakorlat egyes problémáira, másrészt állításokat fogalmaznak meg a látogató, a műtárgy és a kiállítás kapcsolatáról. A betléri Andrássy-kastély pálmáiról készített fotó a múzeumi belső terek világát idézi, miközben a közösség gondoskodó szerepéről és a múzeumügy legfontosabb kérdéseiről is szól: a növények ugyanis egy vasútállomás üvegcsarnokában élnek évtizedek óta. A következő blokk a Nyissa ki a szemét címet kapta, amely afféle jó tanácsként arra hívja fel a figyelmet, hogy a tárlat a legjobban úgy élvezhető, ha teljesen átadjuk magunkat a kiállított képeknek. A következő egység a múzeum reprezentatív tereit veszi sorra a Szépművészeti Múzeum Román Csarnokán, a Magyar Nemzeti Galéria A épületének központi auláján és a Jászai Mari téri „Fehér ház” előcsarnokán keresztül, majd az Aranyfedezet című egység a múzeum láthatatlan részeit, a raktárakat, ezen keresztül pedig a múzeumi gyűjteményezést mutatja be. A következő egységek fő témái többek között a természettudományos gyűjtés jelentősége, a látvánnyá formálás problémája, a múzeumi idő és a jelenetbe rendezés kérdése, a kiállítótér és a kurátor feladata, az állandó kiállítások változatlanságba merevedésének problematikája, a feliratok és az enteriőrök kialakítása.
A kiállítást bejárva tehát nemcsak Villányi Csaba nagyszerű fotográfiáival ismerkedhetünk meg, hanem a kortárs muzeológia legfontosabb problémáival is, sőt, számot ad arról is, hogy milyen a múzeumok jelenlegi helyzete, valamint, hogy milyen változatosak azok a terek, ahol otthonra leltek.
Dicsérendő még, hogy a kurátor ezeket a munkákat semleges térbe helyezte, így a tárlat a nyugati modernizmus emblematikus kiállítótér típusát is visszaidézi. A dísztelen, fehér falak, a mesterséges fény, a minimálisra korlátozott, festett feliratok (csak a blokkok címei kerültek fel a falra, a többi információt a látogató szabadon hordozható könyvmakettek segítségével ismerheti meg) és a semleges padló tiszta s visszafogott környezetet, időtlen teret hoznak létre, amelyben a látogató a műalkotásokkal a maguk tiszta valójukban találkozhat: a kurátor hagyja, hogy a fotók a saját erejüknél fogva érvényesüljenek, hassanak a látogatóra, amelyek e térben folyóirat-illusztrációból lényegében műtárggyá nemesülnek.