Kultúra
Borotvaélen is tudni kell táncolni
Megújult bérletkoncepcióval várja ősztől látogatóit a Soproni Petőfi Színház – Négy év alatt jelentősen emelkedett a nézők száma
Pataki András, a teátrum igazgatója lapunknak elmondta, hogy nem a statisztikai adatok alapján akarnak „világbajnoki időt futni”, a valódi cél inkább az volna, hogy minőségi kulturális háttérrel működjön a színház, és értékes kultúrát közvetítsen. Az évadzáró társulati ülésen elhangzott az is, hogy a négy évvel ezelőtt elkezdett társulatépítő munka jól halad, a tehetséget és a teljesítményt pedig a közönség is megbecsüli.
– Hogyan értékelné a most zárult évadot, sikerült megvalósítani az elképzeléseit?
– Érdekes szezont zártunk. Annál is inkább izgalmas a summázás, mert a következő lesz az ötödik évadunk, tehát ilyen szempontból valóban érdemes az embernek a tevékenységét akár az elmúlt évad, akár az elmúlt szezonok tekintetében is mérlegre tennie. Minden esetben tematikus évet csináltunk, volt egy bemutatkozó évadunk, majd következtek a nagy klasszikusok, jött egy, az európai identitásunkat kereső-forszírozó esztendő, majd pedig a magyar szezon, amelynek most érkeztünk a végére. Korok és stílusok – így neveztük el a következő évadunkat.
– Milyen apropóból született a magyar évad gondolata?
– Onnan eredt az elképzelés, hogy huszonöt évvel ezelőtt döntött úgy az önkormányzat, hogy megalapítja az önálló soproni színházat, s ebből fakad, hogy nyilvánvalóan nemcsak minket, hanem az egyetemes magyar kultúrát is ünnepli a közösség, amely a magáénak tudja a társulatot. Ez az ünnepi alkalom vezetett bennünket arra, hogy ezt így kitaláljuk, s így kerülhetett a programba Örkény István Macskajáték című darabja, Tamási Áron Énekes madár című műve, Várkonyi Mátyás és Béres Attila harminc évvel ezelőtt írt rockoperája, A bábjátékos, és elővettük a Liliomot is Molnár Ferenctől, s végül az Álmos legendája című balett zárta a nagyszínházi, felnőtteknek szóló bérletsorozatot. A tevékenységünk alapja, hogy a különféle korosztályoknak ajánlott színházi bérletrendszerben minden nézői rétegnek a megfelelő, az őt megszólító, a neki húsba vágó kérdéseket megfogalmazó évadajánlatot tudjuk kínálni.
– Mennyire nyilvánul ez meg a jegyeladásban?
– Hatezer-száz bérletesünk volt, amikor négy évvel ezelőtt elkezdtük a munkát, jelenleg tízezer-hétszáz körüli ez a szám, ebben tehát jelentős előrelépés van, de még mindig vannak tartalékok is. Ha az lenne a cél, hogy statisztikai adatok alapján döntsünk meg rekordokat, akkor ehhez meglennének a módszerek. E helyett a valódi cél inkább az, hogy minőségi kulturális háttérrel működjék a színház, amelynek alapfilozófiája szerint értékes kultúrát közvetítünk a köz szolgálatában. Ebből következik, hogy nem a könnyed elmozdulás alapján szerveződik egy-egy évad, hanem a népszínházi jellegéből adódóan a társulat nyilvánvalóan minden műfajban játszik igényes vagy igényesnek szánt előadásokat. De ez nem jelenti azt, hogy kizárólag a biztos megtérülésű produkciókat választanánk csak ki. Sőt, nagyon komoly rizikókat is vállalunk alkalmanként.
– Mit sorolhatunk a rizikós kategóriába?
– Például minden olyan ősbemutatót, vagy olyan eredeti premiert, amely a magyar színpadokon még nincs igazán kipróbálva vagy bejáratva. Másfelől pedig természetes, hogy vannak műfajilag rizikós vállalkozások is. Ma a tao-rendszer, vagyis a társaságiadó-kedvezmény bűvöletében él a kőszínházi működés gazdasági rendszere. Mi következik ebből? Ahhoz, hogy minél nagyobb tao-bevétele legyen egy-egy színháznak, annál nagyobb saját jövedelemre és nézőszámra van szüksége. Ha pedig ezt mindenáron teljesíteni kell, ahhoz megvan az a másfél műfaj, amely ehhez közelebb vezet bennünket. A színházaknak ilyen értelemben van egyfajta gazdasági kiszolgáltatottságuk is.
– Ezért is fontos a nézőszám?
– Igen, nagyon fontos. Ugyanakkor borotvaélen is kell táncolni, ha az ember nem akarja feladni a színház eredeti küldetését. Mert akkor ebben az esetben élet-halál kérdése a minőségi színházcsinálás és a közönség bevonzása egyszerre.
– A kísérletező színház irányába nem lehet elmozdulni?
– Ez attól függ, hogy mit értünk a kísérleti színház fogalma alatt. Ha arra gondolunk, hogy szokatlan, eddig ki nem próbált stílusú, műfajú előadásokkal kellene előállni, akkor ez egyébként nem lehetetlen, de a kockázata az, hogyha megcsinálunk egy ilyen előadást csupán jól – akkor megbukunk. A lehető legmagasabb minőségen kellene csinálni mindent, erre törekszünk egyébként, és teljesen világos, hogy formabontó irányokban a közönségünk legnagyobb része nem lenne túlságosan nyitott. Ez azonban nem jelenti ugyanakkor azt is, hogy poros előadásokat játszanánk, vagy elvtelenül kiszolgálnánk a vélt vagy valós közönségigényeket.
– A közönség igényét a színház is alakítja.
– Igen, de ez nagyon hosszú folyamat. S ebben nagy előrelépést jelentett számunkra a tíz-tizennégy éves korosztályt megszólító színházi nevelési programunk, amely minden évben elvisz egy-egy gondolatkörében nekik szóló előadást az iskolába, hogy a színház nyelvét is tanítva együtt gondolkozzunk velük a darab által felvetett problémákról. Elértük, hogy ezen diákok és az iskolák számára fontos lett a színház! Tudjuk persze, hogy a színházi nevelés életre szóló folyamat, nem megy egyik pillanatról a másikra. Vannak ebben nehéz percek is, mind az alkotónak, mind a nézőnek. De ha a minőségben egyfajta stabilitás tetten érhető, és úgy ül be a néző, hogy bármire is jött, az elvárt minőséget meg fogja kapni, nos, ebben az esetben hatalmas a lehetőség arra, hogy sokszálú, többirányú gondolkodást előidéző, akár kockázatosnak tűnő vállalkozás is sikerre tudjon fordulni.
– A sokszínű repertoárral egy-egy társulat elkerülheti azt is, hogy rétegszínházzá váljon?
– Mi nem csinálhatunk rétegszínházat. Egy vidéki városban mindenféle műfajban és minden stílusban működni kell. Egy dologban kell következetesnek lenni: hogy jó szívvel készült előadásokat mutassunk be, amelyekben van művészi értelemben is mérhető invenció. Nem csinálhatom a színházat a saját örömömre, teljesen világos, hogy bizonyos előadások, amelyek az adott repertoárban szerepelnek, nem feltétlenül azonosak az én személyes rendezői ízlésemmel. De ez nem baj! Hiszen nem a saját rendezői ízlésem miatt vezetem a színházat, hanem azért, hogy a közönséget értékes minőségű kulturális javakhoz juttassuk.
– Hogyan nyilvánul meg mindez a következő évadban?
– A következő évadunk a Chioggiai csetepatéval indul, ez a Pesti Magyar Színházzal közösen készült koprodukciós előadásunk. Nagy öröm számomra, hogy ebben Eperjes Károly is szerepel, hiszen ő kvázi soproni. Ezt követi az Őszi szonáta című Ingmar Bergman-premierünk, amelyet tavaly ugyan már bemutattunk a stúdióban, de a következő évadtól módosítjuk a felnőtt színházi bérletrendszert. Megszűnik a külön stúdióbérlet, és a kedves nézők a felnőtt színházba vásárolt bérletükkel a stúdióban is meg tudnak nézni egy előadást. Szép és jó minőségű produkció lett, nagyon szeretem ezt a finom, mélylélektani drámát. Utána jön egy hatalmas vállalkozás, a Diótörő című táncmű orosz és japán vendégtáncosokkal, William Fomin rendezésében. Élő zenével készül a darab, tehát a zenekar eljátssza a Csajkovszkij-művet Oberfrank Péter zenei vezető irányításával, ami fantasztikus munka lesz. S azért is izgalmas például a Diótörő, mert az általános iskolák alsós korosztályától kezdődően a felnőtt bérletesekig mindenki hozzáfér. Így hát ez nagy kaland lesz decemberben. Ezt a Macbeth című Shakespeare-mű követi a rendezésemben, amely kicsit nyugtalanítóbb világot tár elénk, Szabó Lőrinc fordításának felhasználásával készített belőle adaptációt Katona Imre dramaturg. Egy furcsa, az emberiség és a mai civilizáció hatalomgyakorlási technikáival kapcsolatban is gondolatokat ébresztő előadást szeretnénk színpadra állítani. Az évad végén pedig a My Fair Lady négy színház együttműködésében jön létre, és olyan nagy reményeket fűzünk hozzá, hogy kellőképp szórakoztató és ugyanakkor minőségi is lesz. Úgy gondolom, hogy az ötödik évünkben is becsületes, vállalható munkát végzünk, s az igazgatói pályázatban leírtakat betűről betűre, vesszőről vesszőre betartottuk.