Kultúra

Borges labirintusában

Megszólaltathatók-e az olasz tájnyelvek magyarul? – Camus újratöltve

Kétnapos konferenciát rendezett a neolatin szövegek magyar fordítóival a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Szó esett a Lorca- és az új Camus-fordításról is. Elhangzott, a francia író nyelvezete jóval tisztább, egyszerűbb, mint ahogy az első fordítás visszaadta, ezért is volt fontos az újrafordítás.

Vajon milyen dilemmákkal szembesül egy műfordító, amikor egy eredeti szöveget magyarra ültet át? Létrehoz-e a munkájával új műalkotást, vagy csak reprodukál egy szöveget? Hogyan lehet verseket, kötött formájú szövegeket jól fordítani? Többek között ezekre a kérdésekre adott választ a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Romanisztika Intézete által szervezett konferencia, amelyet Mű-fordítás-kultúra címmel rendeztek meg. Az eseményt Ádám Anikó, az egyetem Romanisztika Intézetének és Francia Tanszékének vezetője nyitotta meg csütörtök reggel az Olasz Kulturális Intézetben, ahol elmondta, hogy konferenciájuk a neolatin nyelvekre – az olaszra, a spanyolra, a franciára – koncentrál.

Az első nap Józan Ildikó előadásával kezdődött. Az ELTE bölcsészkarának adjunktusa úgy vélte, nagyon időszerű lenne megírni a magyar fordítások történetét. Szerinte a magyar nyelvű irodalomtörténet sokat dicsekszik a fordításokkal, de mégis csak korlátozott mértékben vizsgálják azokat – holott minden fordításmű a szellemi örökség része, amely a nyelvünk fejlődéséhez is hozzájárult.

Szénási Ferenc irodalomtörténész a prózafordítások kötöttségeiről igyekezett meggyőzni a hallgatóságot. Rámutatott, a legtöbben azt gondolják, hogy a vers kötött forma, míg a próza kötetlen, ez azonban nem igaz. Szerinte egy prózai szövegben is vannak szabályos formák, lexikai és szintaktikai alakzatok, amelyeket a fordítónak át kell emelnie.

Scholz László műfordító És ha nincs eredeti? címmel egy különleges témát dolgozott fel. Borges fordításai mentén vizsgált olyan műalkotásokat, amelyek valamilyen művet úgy építettek be, hogy közben felülírták azt, így „megsemmisítették”, vagy zárójelbe tették az eredetijüket.

A második szekcióban nem annyira fordításelméleti, mint inkább gyakorlati kérdések, konkrét fordítások kerültek szóba. Az első két előadó, Képes Julianna műfordító és Róth Márton irodalomtörténész egy-egy Petrarca-szonett magyar fordításait vetette össze, felhívva a figyelmet a jobb vagy a kevésbé hű megoldásokra. Képes Julianna amellett érvelt, hogy nem szükséges az eredeti mű szövegénél árnyaltabban fogalmazni, attól nem lesz jobb egy fordítás. Róth Márton azt vizsgálta, hogyan próbálták a magyar szövegek visszaadni az eredeti szonett retorikai alakzatait.

Katona Eszter, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa Garcia Lorca Cigányrománcok című művének magyar fordításairól mondta el gondolatait. Összehasonító elemzésében András László, Gyertyán Ervin és Nagy László fordításait vetette össze. Röviden beszélt Lorca magyarországi recepciójáról is. Kifejtette, Radnóti egyik 1936-os epigrammájában bukkant fel először a spanyol költő neve, az első fordítás pedig Vas István nevéhez fűződik. Az igazi „Lorca-boom” azonban csak az ötvenes években kezdődött hazánkban.

Benda Mihály, az ELTE dokto­randusza Mallarmé műveinek magyar fordításait vette számba. Előadásában hangsúlyozta, sokáig úgy gondolták, hogy a szerző többértelmű, bonyolult nyelvezete nem adható vissza magyarul, így elég későn, 1964-ben születtek meg az első fordítások.

Rónaky Eszter, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa a dialektusban írt versek fordíthatóságáról beszélt. Mint rámutatott, Olaszországban rengeteg tájnyelv létezik a sztenderd olasz nyelv mellett, és ez a nyelvi sokszínűség előhívja az igényt, hogy a dialektusokat is lefordítsák. Elmondása szerint körülbelül kétszáz ilyen tájnyelv létezik az országban, ezeket többnyire három csoportra osztják: északira, középdélire és toszkánra. Az irodalmi nyelv az utóbbiból alakult ki. Kiemelte, hogy míg a huszadik században ezek a nyelvjárások háttérbe szorultak, ma újra előtérbe kerültek a költészet nyelveként.

A konferencia első napját Kiss Kornélia műfordító előadása zárta, aki Camus egyik leghíresebb műve, a Közöny újrafordításáról mesélt. Ádám Péterrel közösen dolgoztak a szövegen, amely az eredeti, Az idegen címmel jelent meg. A műfordító felhívta a figyelmet arra, hogy mostanában nagyon sok újrafordítás születik, példaként Márton László Faust-fordítását, Nádasdy Ádám Isteni színjátékát, Barna Imre Salinger-munkáját és Soproni András Bűn és bűnhődés-fordítását emelte ki. Szerinte egyáltalán nem baj, ha mai nyelvezeten is megjelennek klasszikus művek. Camus regénye kapcsán elmondta, Gyergyai Albert fordítása nagyon felülstilizált volt, szerinte a francia író stílusa jóval egyszerűbb, tisztább. Hozzátette, Camus nyelvét nem kellett aktualizálni, mert nagyon modern, egyedül a szövegben szereplő argó magyar megfelelőit volt nehéz megtalálni.