Kultúra
Bányavidéki hagyaték: Etrefalva temploma
Rejtőzködő Magyarország 858.
A mai település határában aranyat, ezüstöt és rezet bányásztak a távoli Kalocsai érsekség számára, egészen a 14. század elejéig, amikor az Anjou-házi királyok magukhoz vonták a kincstári jövedelmet. A helység első említése 1336-ból való, amikor a nógrádi Divény várának uradalmához tartozott. Vörös viasz pecsétje megmaradt 1667-ből, a felirata: „SIGIL:TOTE: COMUNIT: OPIDI:LOVINOBANENSIS”, ami mezővárosi rangot jelentett.
Főként vasat, valamint ónt és ólmot termeltek ki a vulkáni eredetű Sztrebona hegység köveiből. A 17. század végén két vaskohót is hevítettek helybeli faszénnel, a férfi lakosság másik része famegmunkálással foglakozott; a 18. században serfőzde működött Lónyabányán, az asszonyok emellett gyümölcspálinkát is főztek. 1828-ban 698 lakost írtak össze a helység 103 házában, a jelenkori népesség 2 ezer fő felett van. A település címere – ezüst mezőben zöld hármas halmon fejsze, kalapács és vaskapa – az 1600-as években gyökeredzik. Amint a tekintélyes templom is: a szabad térségen kőfallal kerített evangélikus egyház a rég széthordott, középkori parókia helyén áll 1863 óta. Nyugatra tájolt négyemeletes harangtornya mögött tágas gyülekezeti terem szolgál, keleti végénél található a parókia és a paplak. A község másik szegletében a kisebbségi reformátusok szerény istenháza ugyancsak 19. századi.
Úgy szólván ikerközség a két-három kilométerrel északra található Szinóbánya (ma: Cinoban’a). Az Ipoly egyik fölső mellékvölgyében fekszik, lakóinak száma 2400 fő körüli. Bányásztelepként keletkezett a 13. században: 1279-ben „Villa Suine” néven említik először, 1342-ben „Scuina”, , 1460-ban „Zwyneybanya” alakban szerepelt. Ott is aranyat, ezüstöt fejtettek, a területén vasércet is bányásztak. 1342-ben Zagyvafői Miklós fia Pető elcserélte itteni birtokát a nagyhatalmú Szécsényi Tamás országbíróval. Szinóbánya a Somoskői váruradalom része volt. A 17. században a Gácsi uradalomhoz tartozott. A 18-19. században mezővárosi kiváltságot nyert piactartási joggal. Lakói a bányászat mellett erdőirtással foglalkoztak. 1826-ban a Szentiványi, Zichy és Orczy főurak rendelkeztek nagy földekkel, amelyeket később átadták a helybeli közbirtokosságnak.
Szinóbánya egyháza már jóval Luther működése, az 1510–20-as évek előtt fennállt. 1566-ban a többségi evangélikusok templomuknak használták. A fáma szerint a község szélén levő dombtetőn 14-15. századi, gótikus stílusú plébánia állt. Épen maradt részletei, formája tanúként szolgál: nyugatnak néz a zömök, kétemeletes kőtorony, a gyülekezeti tértől keletre pedig fél-nyolcszögletű magas apszis záródik. Sekrestye kapcsolódik a szentély északi oldalához, 1622-ben reneszánsz ízű külső díszítést nyert az épület, 1823-ban klasszicista stílusban öltöztették át.
Öt perc iramodással kelet felé Etrefalvához (Turic’ky) érkeztünk. A község 1899-ben hivatalosan is összenőtt a szomszéd Szinóbányával. Már a 13. században fennállt, plébániáját az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékekben „Turcz” néven lajstromozták.
A Szent János apostol tiszteletére felszentelt egyház papja István volt. Hosszabb hiátust követően 1548-ban Bebek Ferenc volt a község földesura, 1552-ben Eger várának támogatója. Abban az időben Etrelehotának írták a helységet, később Etrekisfaludnak is nevezték. 1660-ban Divény várának tartozéka volt, a törökök eltakarodása után a templomot a község 1678-ban megújította, és bár négy évre rá a kurucok megrongálták, nagyrészt épségben maradt egészen 1929-ig.
Abban az évben teljesen átformálták a középkori harangtornyot, lebontották és 90 fokkal délnek fordították hajót és a szentélyt. Hamis román és álgótikus stílust mímelve eltüntették az eredeti gyülekezeti termet, csupán a keleti, egyenes záródású későromán apszis maradt fenn a „lándzsahegy” ablakokkal. Későbbi vizsgálatok során középkori falképek kerültek napvilágra; a kőfallal kerített udvaron álló emeletes, fazsindelyes harangtorony védett műemlék.