Bakfark és Tinódi nyomdokain járva

Három hiánypótló kötet jelent meg Kónya István lantművész tollából néhány hete a Lantkönyv – a Lant vándorútja Európában, Reneszánszlant-metodika, valamint Reneszánszlant-antológia címmel, amelyek pótolni szándékoznak zenei életünk hiányosságát és méltó helyre tenni az elfeledett hangszert.

„A kiadványokkal szeretném elérni, hogy a lant visszanyerje régi helyét, és a mai hazai zenei életben a komolyzenei hangszerek között méltó megbecsültségre tegyen szert. Művészeti életünk szegénysége, hogy a lant elveszítette azt a tekintélyét, amely a 17. századig Magyarországon is megillette a hangszerek népes családjában. Ennek eredménye, hogy ma sem találja a megfelelő pozíciót a kortárs zenei élet komolyzenei hangszerei között”– fogalmazott a művész lapunk érdeklődésére.

Mint azt korábban megírtuk, Kónya Istvánnak Hollandiába kellett utaznia ahhoz, hogy elsajátíthassa a lant metodikáját, s noha húsz éve harcol azért, hogy intézményes keretek között oktassák itthon a hangszert, egyelőre nem sikerült a döntéshozókat meggyőznie ebben a kérdésben. Mint elmondta, a könyv pótolni kívánja azt a hiányt is, hogy ez idáig a lant történetéről magyar nyelven még nem született olyan összefoglaló mű, amely a hangszernek az európai zenetörténetben játszott több mint három évszázadát részletesen bemutatná a hozzá kapcsolódó kultúrtörténetbe ágyazva, az ókori görögöktől Mozartig. A szerző, aki 1993 óta tanítja a lantot itthon, arról is beszélt lapunknak, hogy tíz éve készül az említett kötetek megírására.

A könyv előszavában a szerző úgy fogalmaz: a Lantkönyv gerincét az európai lantok története teszi ki – gazdag képanyaggal, korabeli metszetekkel, irodalmi utalásokkal. „Azért tartom fontosnak a hangszer bemutatását, hogy a hazai közönség is megismerhesse az európai zenetörténet talán legfinomabb hangszerét. A könyv a pengetős hangszerek európai történetét tekinti át az ókori görögöktől napjainkig. Ennek a vonulatnak több évszázadon keresztül a lant volt a legnépszerűbb hangszere, a »hangszerek királynője«, ahogy a reneszánszban nevezték. Sokkal többet jelentett csupán hangszernél, hosszú évszáza-dokra az énekes költők fő kísérőhangszere, amely azután szimbolizálta a költőket, a költészetet és végül sokszor a zenét is” – fejti ki a szerző.

A Lantkönyv érdemben foglalkozik a magyar nyelvterület lanttörténetével és azzal a térséggel, ahol a lant mint énekeink kíséretének legfontosabb hangszere három évszázadon keresztül előfordult. Zenetörténetünk legjelentősebb lantosai – a „Pannónia Orpheuszának” titulált Bakfark Bálint, legnagyobb históriás énekesünk Tinódi Lantos Sebestyén, a nálunk kevésbé ismert, Pozsonyban született és nevelkedett Hans Newsidler, a németországi, 16. századi lantművészet egyik legjelentősebb lantkomponistája – is bemutatkoznak a könyvben. A kiadványban látható lantábrázolások – korabeli metszetek, festmények – az egyetemes művészettörténet kiemelkedő alkotásai mellett nagyjából felölelik a Kárpát-medencében található anyagot, tehát múzeumaink gyűjteményeinek ritkán látott darabjait is népszerűsítik. A kötet kitér az egyetemes és a magyar régizene-mozgalom eredményeire, a hangszerrel kapcsolatos alapismeretekre, műfajokra és szerzőkre, de a hangszerkészítés alapjairól sem feledkezik meg.