Babilon, küllőgyöngy

Horváth Csaba irodalomkritikus a Petőfi Irodalmi Múzeum Tárgyeset című sorozatának kedd esti beszélgetésén Tóth Krisztina költőt faggatta arról, hogy milyen szerepet játszanak a tárgyak az életében, hogy mennyire ragaszkodik a körülötte lévő mindennapi eszközökhöz, valamint, hogy ezek hogyan és milyen mértékben jelennek meg a költészetében.

Tóth Krisztina már a beszélgetés elején hangsúlyozta, hogy erősen kötődik a tárgyakhoz, mivel azoknak történetük van és magukban hordozzák az emlékeket, régi elbeszéléseket. „Nagyon sok ütött-kopott tárgyam van, de ezek is mind fontosak a számomra, hiszen a kopások és sérülések mind egy-egy történetet mesélnek el” – tette hozzá, majd kiemelte, hogy azért arra nagyon figyel, hogy ne váljon olyanná, mint a nagyanyja, aki mindent összegyűjtött és semmit sem dobott ki. „Nagy gyűjtögető volt” – hangsúlyozta, majd elmondta azt is, hogy a nagymama a felhalmozott tárgyakat bedobozolta, azután azokból oszlopokat épített és az így keletkezett, rongyokkal letakart tornyokból lakásában különféle járatokat alakított ki. A költő ezután azt is bevallotta, hogy ő maga is hajlamos volt a dobozolásra, felnőtt fiának játékait, babaruháit, valamint rengeteg kagylót és kavicsot tart a garázsban felcímkézett kartonokban, hogy azok hátha még később jók lesznek valamire.

Horváth Csaba rámutatott arra, hogy Tóth Krisztina verseiben is elevenen használja a tárgyakat, jellemzően olyanokat emel be költészetébe, amelyek elsődleges jelentése elkopott. „Van egy pillanat, amikor felvillan az adott szó első értelme, lekopik róla a használat, ekkor pedig már fel tudom használni” – magyarázta a költő, majd hozzátette, hogy a költészet feladata egyébként is az, hogy a versekben megtisztuljanak a szavak, és azok újra eredeti jelentésükben csillogjanak. Tóth Krisztina éppen ezért szereti használni a hétköznapi élet legunalmasabb szavait, elég csak példaként hozni a „Hazafelé az M nulláson eltűnődtem az elmúláson” sorát vagy a Futamidő versét, amit ezen az esten fel is olvasott.
Tóth Krisztina elmesélte azt is, hogy amikor még életének nem voltak meg a díszletei, akkor vágyott tárgyakra, tízévesen például egy kétszemélyes ifisátorra, amit végül úgy kapott meg, hogy verset írt róla a szüleinek. Kötődött a Babilon nevű lyukacsos piros golyóhoz, amit háromévesen talált egy lakótelepen, amit azután felnőttkoráig magánál hordott, hasonlóan a küllőgyöngyéhez. „Leginkább ezek nevei voltak azok, amelyek gyermekként lenyűgöztek” – tette hozzá. A gyermekkor személyes tárgyai közül még kiemelte az otthoni pilleszékeket, anyjának bolgár rózsaolaját, amihez nem volt szabad hozzányúlnia, Jancsi babát, akit a Babaklinikán kellett „meggyógyítani”, miután kitörték a lábát.

Persze ma is nagyon sok személyes tárggyal veszi magát körül, kedvencei például az Ecseri piacról szerzett vasalóalátét és hajólámpa, a nagymamától örökölt díszes varródoboz, az ablakpárkányán található madárgyűjteménye, a dolgozószobájában elhelyezett kínai, gyerekrajzokra emlékeztető alkotások, valamint saját készítésű tárgyai.

A beszélgetés végén a költő kijelentette: ma már kevésbé gyűjt, most már inkább az emlékeire szeret hagyatkozni. Mint elmondta: édesapja halála után például az ő személyes tárgyait nem akarta megtartani, mert azok súlyos teherként nehezedtek rá. Csupán hétezer darabos könyvtárától és aranyórájától nem tudott megszabadulni. Ez utóbbit fiának ajándékozta. „Megszabadulok a tárgyaim egy részétől, a halottaim személyes dolgaitól, mert most már vágyom arra, hogy újra visszazsugorodjon a világom akkorára, mint amekkora gyermekkoromban volt.”