„Azt hittük, hogy a fal örökké állni fog”

Klaus Maeck (Forrás: maeck.cultd.net)

– A B-Movie egy olyan korba kalauzolja a nézőt, amely a maga nemében forradalmat indított el a német zenében. Mennyire érezhető még a nyolcvanas évek hatása ön szerint?

– Az elektronikus zene az évtized végén vált népszerűvé, ebből nőtte ki magát például a techno. A film főszereplője, Mark Reeder is a német elektronikus zene miatt érkezett Berlinbe, amely már a hetvenes években elindult a maga útján. A nyolcvanas években a bandák megpróbálták az angol, amerikai stílust utánozni agresszivitással, hangoskodással, míg aztán néhány úttörő megtalálta a hangját és németül kezdett el énekelni.

– Miért volt ez jelentős váltás?

– Akkoriban úgy gondolták, hogy egyrészt a zene nyelve az angol, másrészt a németet nehéz kiénekelni, ezért nem alkalmas arra, hogy népszerű dalokat írjanak rá. Hirtelen mégis rádöbbentünk, hogy lehetséges németül is sikert elérni az ilyen műfajokban. De a zeneipart is megváltoztatták a felfedezett lehetőségek, független kiadók alakultak, és mára ez a szcéna igen kiterjedtté vált.

– A német újraegyesítés után miképp alakult át ez a közeg?

– A punk zene aranykora elmúlt, az elektronikus zenének pedig számtalan alkategóriája született, és ma már amerikai alkotók is érkeznek Németországba. A kezdetekkor sokkal nagyobbnak tűnt a folyamat, mint amilyen valójában volt: mintegy tíz igazán fontos együttes működött, néhány száz fős rajongói körrel. A techno térhódításával a tömeg egyre nagyobbá vált. Ha eladtak a zenészek ezer lemezt, akkor boldogok voltak. Igaz, ma ötszázat adnak el, de az internetnek köszönhetően legalább az egész világon elérhetik a közönségüket.

– Honnan szerezték be a filmben felhasznált archív felvételeket, és milyen alapon válogatták be őket?

– Rendelkezésünkre állt némi saját gyűjtés, emellett azt is elhatároztuk, nem akarunk interjúfilmet arról, hogy ma már idős emberek elmondják, milyen érdekesek voltak a régi idők. A fia­talokat úgy szeretnénk megszólítani, hogy megmutatjuk, milyen volt a hangzás, az életérzés, a korszak. Televíziós archívumokba is ellátogattunk, a brit televízió például készített egy riportot a berlini életről, Mark Reeder pedig nyilatkozott ebben. Innen jött az ötlet, hogy az ő személyén keresztül induljunk el. Jó alanynak tartottuk, mert nem egy német mondja el, hogy milyen nagyszerű volt minden, hanem egy külföldi, aki némi távolsággal és iróniával szemlélte a környezetét.

– Berlin a kortárs művészet egyik fellegvára, de a megosztottság idején mennyivel volt nyitottabb vagy zártabb a közösség, mint ma?

– A nyitottságot a művészek kényszerítették ki: Nyugat-Berlin egy sziget volt Kelet-Németországban, fallal elválasztva a világtól. Ez a környezet motiválta az alkotókat arra, hogy felfedezzék, hogyan képesek mégis átlépni a határokat a művészet területén. Több kreatív fiatal gyűlt itt össze, mint más városokban: színészek, zenészek, festők találtak Berlinben inspiráló környezetet, erre jó példa Nick Cave, aki Ausztráliát hagyta ott és alapított egy új bandát itt.

– Hiányzik ön szerint valami a mából, ami akkor még megvolt?

– Példaértékű, ahogyan a nyolcvanas években magáért a művészetért, a kreatív lehetőségek felfedezéséért választották az alkotást a fiatalok. Nem gondolt senki ennek piaci értékére, nem az számított, hogy ebből megéljenek, csak a pillanatnak éltek az alkotók, és tenni akartak valamit. Ugyanakkor más idők voltak, nem lehet ezt igazán összehasonlítani. A másik érdekesség: akkoriban mi nem gondoltuk, hogy ennek az egésznek nagy jövője lesz. Sötét volt, a hidegháború pedig még tartott, azt hittük, hogy a fal örökké állni fog. Napjainkban már nagyon ritka az a művész, aki pusztán az alkotásért él, és nem az köti le, hogyan lehetne minél rövidebb időn belül híres. Becsülöm a nyolcvanas években, hogy volt kedv és idő kísérletezni. Ezt hiányolom a mai zenében.