Az utcaszínház bábjainak sok ezer arca

Elsősorban a társulatokból áradó szabadság ragadta magával, hogy miközben kedvtelésből játszanak, nagyon tiszta, ősi gondolatokat hoznak felszínre, nem köti őket a kőszínházakra jellemző, sokszor merev szokásjog, emlékszik vissza Széman Richárd fotográfus arra, hogyan alakult ki a vonzalma az utcaszínházak iránt. Még gimnazistakorában beküldte a Fotómagazin diákfotó rovatába néhány képét, és a szerkesztők ennek hatására kérték fel, hogy járja az utcákat, és embereket örökítsen meg. Így botlott bele egy majális alkalmával az Ikarus-sporttelepen egy utcaszínházba, amelyről aztán számos felvételt készített. Igen pozitív visszajelzéseket kapott, s meg is jelentették az egyik munkáját.

Ezután hosszú szünet következett, más területekkel foglalkozott, aztán a kilencvenes években egy rokona utcaszínházi társulatában újra kapcsolatba került ezzel a világgal, ez is lett a vizsgatémája az újságíró-iskola fotóriporter szakán. Főleg a próbákról, de az előadásokról is készített képeket, majd ő lett a Szárnyas Sárkány hivatalos fotósa, és egyéb, peremen élő társulatoknak is dolgozni kezdett. A Múzeumok Őszi Fesztiváljának nyitóprogramjaként ezen munkáiból nyílt átfogó tárlat az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben Bábosok a világ körül címmel, amely az utcaszínházon belül is elsősorban a bábfaragó, bábkészítő mesterekre, a figurákra, az alkotó és az alkotás közötti viszonyra, magyar és nemzetközi művészekre koncentrál. A felvételek többsége a nyírbátori Szárnyas Sárkány Fesztiválon született, ahová minden évben ellátogatnak a műfaj képviselői Európától Új-Zélandig, fel is merül a kérdés, hogy mentalitásban, hozzáállásban, esetleg szellemiségben megfigyelhetők-e jellegzetes eltérések az egyes nemzetek képviselői között. Széman Richárd úgy gondolja, nagyon erős hagyományai vannak az utcaszínháznak a Paprika Jancsitól kezdve a Punchig – amely lényegében a Kemény Henrik-féle kesztyűbábok angol megfelelője –, mindegyiken megfigyelhetők apróbb helyi jellegzetességek, de alapvetően közös ősi gyökerekből fakadnak.

„Mindezektől eltekintve azonban nagyon színes ez a műfaj, és vannak érdekes kísérletek: hirtelen például egy dán csoport jut eszembe, amelynek tagjai faragott maszkokba és fekete ruhákba bújtak, hollóként álltak, nézték a közönséget, néha tettek egy-két lépést, és mégis hihetetlen energiát sugároztak. És érdekes volt egy szlovák csoport is, amely a klasszikus kőszínházat keverte a bábjátékkal. Nem elsősorban a nemzeti jellegzetességektől válik különlegessé egy előadás, hanem a bábok alkotóinak személyiségétől. Felfedezhetők eltérések a nemzetek között, de elsősorban ősi történeketeket dolgoznak fel a jó és a gonosz, a hős és az ördög küzdelméről. Ha mindezt jól csinálják, akkor a darab átíveli a nyelvi és kulturális különbségeket, egy angol gyermek megért egy magyar előadást és fordítva” – fejtette ki Széman Richárd. A kiállításon látható képei két jól elkülöníthető részre oszlanak: a hagyományos, fekete-fehér, dokumentarista felvételek mellett néhány alkotása színezetében sokszor kifejezetten szürreális hatást kelt, máskor sárga árnyalataival azt a hatást éri el, mintha egy múlt század elejéről előkerült munkáról lenne szó. Mint a fotográfustól megtudjuk, éppen ez volt a szándéka is, digitális utómunkákat hajtott végre, hogy a bábokat kiragadja a saját közegükből, az adott utcából vagy előadásból, és egy másik színházi térbe, a saját közegükbe helyezze őket.