Az új színházi forma kiszűri a korrupciót

– Milyen múltja van Magyarországon a magánszínházi működtetési formának?
– 1949-ig a színházak jelentős hányada magánszínházként működött, kevesen gondolnák, hogy az egykor szinte a város határán álló Vígszínház is így üzemelt. Az elmúlt évtizedek azonban olyan gyakorlatot adtak, amelyben minden állami kézben volt, s furcsamód az 1989-ben induló privatizációs folyamat mégsem érintette a színházi szférát. Hazánkban két fő típusa létezik a magánszínházaknak: az egyik a Hököm Színpadból kialakított Karinthy Színház. Karinthy Márton igazgatásával egy komoly szellemi tőke és színházcsinálói akarat, valamint kiváló szakemberek találkoztak. Példát jelentenek másodsorban az utazószínházak is, amelyek színvonala itthon sok esetben megkérdőjelezhető ugyan, de vannak ugyanakkor olyan produkciós irodák, amelyek nemzetközi összehasonlításban is értelmezhetők.

–   Ön mikor gondolt először ma­gán­színházra?
–   Régóta foglalkoztat a magánszínházak gondolata, jóval korábban felmerült, mint annak reális esélye, hogy saját vállalkozásunk legyen. Szakdolgozatomat A jövő színháza címmel írtam, ebben jelentős részt foglalt el az erről való gondolkodás. Az egyetemen is tanultunk színháztörténetet, de már szüleimtől is olyan könyveket kaptam, amelyek színházakról és színházi emberekről szóltak. Tizenhat-tizenhét évesen Leonard Gershe A pillangók szabadok című művét készítettem a Karinthyban, amelyhez kibéreltem a színházat és több évadon keresztül nagy sikerrel ment ennek a színpadi magánzóságnak az eredménye. Később a színművészeti egyetemen felvettek a rendezői szakra is, és színpadra állítottam Peter Shaffer Equus című darabját Benedek Miklóssal az egyik szerepben. Liptai Claudia a mai napig az egyik első nagy főszerepeként tekint arra az előadásra.

– Hogyan emlékszik vissza a két évvel ezelőtti indulásra?
– Miután az állami színház csődbe ment, mi voltunk az elsők, akik mindenféle támogatás nélkül vállaltuk, hogy saját forrásból továbbvisszük a színház közszolgálati funkciójának megfelelő munkát. A Budapesti Kamaraszínházat otthonunknak tekintettük több mint százan, majd többek felelőssége miatt összeomlott alattunk. Nem csak az állásunk szűnt meg, hanem megtörtént valami, amit addig elképzelhetetlennek tartottunk. Láttuk, hogy a Játékszín hasonló sorsra jut, és nem tudtuk még azt sem, hogy az ingatlanokkal mi lesz – érdemes elsétálni például a Belvárosban a Shure és Ericcson Stúdiókhoz, ahol ma már csak rozsdás, lehúzott redőnyöket lehet látni. Örülök neki, hogy most a Tivoli Színháznak lett gazdája, és továbbmehet a munka. Két évvel ezelőtt négyen vásároltuk meg a tönkrement céget, a legfontosabb szakemberek az első pillanattól önzetlenül küzdöttek velünk, bíztak abban, amiben mi hittünk. Nagyon sokféle hír jelent meg akkoriban, így a nézők bizalmának elnyerése jelentős feladat volt, amelyet csak úgy érhettünk el, hogy sikerszínházat csinálunk.

– Valamilyen nemzetközi példa állt önök előtt?
– Tisztában voltunk azzal is, hogy ez a fajta privatizációs folyamat a kultúrában nem is túl messze tőlünk már megvalósult. Prágában és Varsóban gyakran megfordulok, és nagyjából átlátom, hogyan működnek itt a színházak. Sok követendő együttműködést, koprodukciós példát mutatnak, amely bizonyítja, hogy a magánmotiváció többet hozhat, mint a fenntartóktól érkező utasítások. Európán belül számunkra mintául szolgál még a londoni színházszakmai élet is. Nagy-britanniai kapcsolatainkat sikerült elmélyíteni, így két ügyben is tárgyaltunk. Egyfelől a következő évadban bemutatjuk a Vidám kísértet című színdarabot, amely jelenleg Angela Lansbury főszereplésével a West End egyik legnagyobb sikere, nálunk a Kossuth díjas Váry Éva lesz a főszereplő. Ezenfelül a következő évadban szeretnénk kivinni Londonba saját előadásaink közül az ott élő magyarság számára néhányat. Számunkra is meglepő, hogy színházi előadással mi leszünk az elsők itthonról, akik megvalósítanak egy ilyen programot.

– A Játékszín sikerét az is okozza, hogy már a kezdetekkor közönségbarát repertoárt alakítottak ki. Tervezik kísérletező irányba elvinni a színházat, vagy megtartják ezt a színvonalat?
– Olyan típusú alternatív, független kísérletezésnek, amelyet Magyarországon szoktunk tapasztalni, nem szeretnénk teret engedni. A nem közönségbarát színház számomra értelmezhetetlen, olyan, mint a kifejezetten rossz ételt adó étterem, vagy az álló tömegközlekedés. Semmivel nem támogatnám, tudniillik mindenfajta hozzájárulás a közönség javát kellene, hogy szolgálja. Nem az önjelölt művészeket, akik magukról hiszik, hogy jók, önmaguk tehetségéért támogatást kérnek, de az már nem céljuk, hogy munkájuk értékéről más is így gondolkodjon, gondolkodhasson. Ez a szemlélet ma még él itthon, ezzel szemben a mi modellünk nem csak közönségbarát, de megfogalmazható is. Büszkék vagyunk arra, hogy ha egy kisgyermekes család, egy üzletember a feleségével vagy éppen két nagymama ül be hozzánk, akkor pontosan tudják, hogy intelligens humorra számíthatnak.

– Hogyan hozzák meg a döntéseket a színházban?
– Négyen vagyunk üzlettársak, így van egy jó értelemben vett kontroll a tevékenységünk felett. Ugyanakkor többévi vezetői tapasztalattal a hátam mögött állítom, hogy egy vállalkozás csak úgy működik, ha a végső döntések egy személytől érkeznek és ez a személy is vállal érte felelősséget. Ezt a személyt ügyvezető igazgatónak hívják, aki jelen esetben én vagyok. Számomra fontos, hogy mindig naprakész legyek, odáig szeretnék eljutni, hogy ha megbetegszik egy világosító, akkor beállhassak a helyére az adott estére.

– Tervezik bővíteni a játszóhelyek számát?
– Nem ez volt az anyaszínházunk, de érzek abban sorszerűséget, hogy most mégis itt vagyunk a Játékszínben. Ennél szerencsésebb adottságokkal rendelkező színház talán nincs is: százkét év történelme van a falakban, amelyek már eredetileg is színháznak épültek. Volt itt varieté, kabaré, művész- és szórakoztatószínház, konferált Karinthy Frigyes, fellépett Salamon Béla, ma pedig többek között a Nemzeti Színháztól veszünk át előadást. Jó lenne, ha nagyobb nézőterünk lehetne, de ez, amit mi itt megvalósítunk egy az egyben nem átemelhető, nem működne ugyanígy egy másik helyen. Jó példa erre, hogy a kezdetekkor tizenkét Kamaraszínházbeli előadás játszási joga volt meg nekünk, de kiderült, hogy azok itt nem szólalnak meg úgy, ahogy várnánk. Az a célunk tehát, hogy a teljes kihasználtságot fenntarthassuk, együtt mozogjunk a változó kulturális közeggel, partnereket és állandó nyári játszóhelyet találjunk. Ezen felül az épületben harminc éve nem történt felújítás, így amint a régi nézőtéri büféből egy kávéházat hoztunk létre, pénztárainkból egy nemzetközi jegyirodát és ajándékboltot alakítunk ki. A teljes nézőterünket kicseréljük, az elektromos rendszert pedig korszerűsítjük. Az elmúlt évtizedek rekordnézőszámát és -bevéte­lét értük el az utóbbi évadban, így felvállaltan egy ékszerdoboz szeretnénk lenni nem csupán külsőnkkel, hanem a tartalommal és a művészeinkkel is.

– Puskás Tamás nemrégiben jelentette be, hogy magánkézbe veszi a Centrál Színházat. Elképzelhető, hogy most megkezdődött a kőszínházak privatizációs folyamata is?
– Ez szinte folytatása annak a szakasznak, amit mi kezdtünk el, de követhető utat jelent másoknak is. Régen eljött volna már annak az ideje, hogy minden színházvezető felelősséget vállaljon a rá bízott javakért, közpénzért és etikai-erkölcsi-művészi tartalommal kapcsolatban. Mindannyian tudjuk, hogy ebből a szférából súlyos milliárdok tűntek el magánzsebekbe. Aki ezt nem látta, az vagy vak volt, vagy önmaga csinálta. Az általunk megvalósított magánszínházi forma ugyanakkor a korrupciót elkerülhetetlenül kiszűri, hiszen a sajátunkkal gazdálkodunk. Közhasznú társaságként ráadásul nonprofit működésűek vagyunk, azaz a bevételünket vissza kell forgatnunk az üzemeltetési költségekbe. Az elmúlt évadban kezdeményeztem a Magyarországi Magánszínházak Szövetségének megalapítását, amelynek tagja lesz a Karinthy Színház, a Rózsavölgyi Szalon, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió, valamint most ért meg a lehetőség, hogy akár a Centrál Színház is. Szükség van erre, mert nem konkurenciaként, hanem támogatóként tekintünk egymásra abban az értelemben, hogy ha a színház jól működik, az előbbre mozdítja a kultúrát is.