Az ír–magyar rokonságról – Martin McDonagh nyomán

Hogyan lehet kitörni egy zsarnoki természetű anya által irányított életből? Mi a közös az ír és a magyar lélekben? A Pécsi Harmadik Színház Piszkavas című előadását hétfőn este mutatták be a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT).

A versenyprogramban szereplő produkció alkotóit nagy eséllyel viszontlátjuk majd a díjátadón, hiszen erős és nagy hatású előadás, amely gondolkodásra késztetette közönségét. Ennek egyik bizonyítéka a Veiszer Alinda által vezetett szakmai beszélgetés volt, amelyen a rendező és a darab szereplői alig győztek válaszolni a hallgatóság által felvetett kérdésekre.

Martin McDonagh eredeti színművének Leenane szépe a címe, ezt az előadást azonban Piszkavas címmel mutatták be. Vincze János rendező azt mondta, azért volt fontos számára az ír szerző darabjának bemutatása, mert „a mi létformánk nagyon összefügg az írekével. A történetben szereplő falu, Leenane lehetne akár Alsómocsolád is”. Rendezőként a „melodramatikus magyar valóságot” szerette volna bemutatni, szerinte a kegyetlenség, az önzés és a kicsinyesség veszélyesen keríti be az embereket, és ezzel szembesíteni kell magunkat. A legenda szerint Martin McDonagh nyolc nap alatt írta meg a színművet. A moderátor ennek kapcsán azt kérdezte, nagyobb dramaturgiai kihívást jelentett-e emiatt a szöveg. „Igen, bár előfordul, hogy valaki hat nap alatt teremt” – válaszolta Vincze János, majd hozzátette, megcserélte néhány jelenet sorrendjét, és végzett belső húzásokat is, emellett klasszikus egyhelyszínes, egyfelvonásos drámává alakította az eredeti verziót, hogy ne kelljen a színpadon több teret megteremteni.

A szakmai beszélgetések egyik szakértője, Szokolai Brigitta dramaturg ennek kapcsán rákérdezett, miért húzták ki a cselekményből az anya és lánya közös örömforrásait jelentő szappanopera-nézéseket és az autós kirándulásokat. „Sötéten látok, és valószínűleg igazam van a sötétlátásban” – válaszolta a rendező. A darab főszereplője, Bacskó Tünde, aki szintén jelen volt, hozzátette, neki nem hiányoztak ezek a motívumok: „János remek érzékkel csupaszítja le a karaktereket, a sallang megy a kukába.” Szűcs Katalin kritikus szerint viszont összetettebbé, fájdalmasabbá tehette volna az előadást, ha kiderül, valami mégis összetartja ezt a két embert. „Nekem sok lenne a rádió és a szappanopera, rendezésileg nem érdekelt. Inkább a dolgok hanganyaga izgatott” – reagált Vincze János. Mint kiderült, rendező számára fontosabb szempont volt, hogy a szereplők elszigeteltségét emelje ki.

A moderátor ezután felvetette a kérdést, vajon mi tartja össze anyát és lányát, van-e köztük kapocs a kényszerhelyzeten túl. „Sehonnan sehová tartanak együtt. Egymástól függetlenül és együtt is boldogtalanok. A civakodás és a veszekedés ugyanúgy lehet boldogságforrás a boldogtalan életben, mint egy ölelés” – válaszolta Bacskó Tünde, aki a lányt alakította az előadásban. Bíró Dénes dramaturg ennek kapcsán arra kérdezett rá, miért kellett tragédiával végződnie a történetnek.

A közönséget láthatóan ez a kérdés izgatta a legjobban: volt, aki szerint a gyilkosság a lány, Maureen egyetlen kitörési lehetősége, mások úgy látják, a tarthatatlan állapotnak nem lehetett más megoldása. „Egészséges lelkületű, normális emberekben is felbukkan a gyilkos indulat, de nem gondolják komolyan” – mondta Bacskó Tünde, s állítása újabb vitákat kavart: őrült-e vajon Maureen?

A rendező, Vincze János önigazolást talált a közönséggel való párbeszédben, s úgy látta, megtette a hatását, hogy az előadásban nyitva hagytak egy-két kérdést.