Az emberi erő himnusza

– Mivel 1935-ben született, háborús gyermekkort élt meg. Hogyan gondol vissza erre az időszakra?

– Igen, tízéves voltam 1945-ben, a háború végén, édesapám a magyar 2. hadseregben szolgált. Színházat én akkoriban nem láthattam, nem is akartam sohasem színésznő lenni, mert nem tudtam felfogni, hogy lehetne oda bekerülni. Olyan meseseszerű, nagy dolognak tartottam, hogy lényegében el sem tudtam képzelni, hogy én színésznő lehetek. Mivel nagyon jó hangom volt, inkább az ének felé fordultam, de aztán az Isten is „oda tolt”, hogy színész legyek. Ez egy hosszú történet, nem vesznék most el a részletekben, de a lényege az, hogy Heves megyét abban az évben tévesen értesítették, ezért mire én jelentkeztem énekre, már betelt a létszám. Tovább bonyolította a dolgot, hogy akkoriban nem lehetett Pestre kerülni, csak a saját megyénkben tanulhattunk, kivéve, ha valamilyen különleges iskolába jelentkeztünk. Én akkor mint gyerek, elintéztem, hogy felkerülhessek a fővárosba, s kértem, hogy engedjék meg, hogy ne üljek otthon egy évig. Pesten rokonoknál, anyám első unokatestvérénél lakhattam, akit nagyon szerettem, a gyerekeit, Pétert, Erzsikét és Mártát máig is a testvéreimnek tartom. Már három éve Pesten jártam az Alkotmány utcai közgazdasági technikumba, amikor egyszer bemutattak nekem egy fiút, akiről kiderült, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturghallgató. Három éve már Pesten voltam gimnazista, de nem tudtam, hogy van ilyen főiskola. Akkor jelentkeztem, és így lettem színész.

– Gyermekkorából fel tud idézni olyan hatásokat, élményeket, amelyek az érdeklődését a színház felé terelték?

– Szerettem a zenét, a táncot, zongorázni tanultam. Az összes Gárdonyit kiolvastam, meg Kosztolányit is szerettem. Amilyen sorozatok akkoriban megjelentek – apám iskolaigazgató volt –, azok nekünk mind megvoltak. Olvastam tiltott könyveket is, amelyekre anyám azt mondta, hogy „ezt majd később, a padláson”, de nem emlékszem, hogy mik voltak ezek, rég volt már.

– Gondolom, amikor egészen fia­talon a színházhoz került, tele volt elképzelésekkel és szerepálmokkal. Mennyi valósult meg mindezekből a pályafutása alatt?

– Soha életemben nem volt szerepálmom. Engem elkényeztetett a sors, Isten a tenyerén hordott. Gellért Endre, aki a Nemzeti Színház főrendezője volt, és főtanszakvezető színész szakon a főiskolán, nagyon megszeretett engem. Látta bennem a jövőt. Ő később öngyilkos lett, de még előtte átadott Major Tamásnak azzal, hogy engem ott kell fölnevelni. Az emberek szeretnek így utólag kitalálni dolgokat, például azt is, hogy ők ketten utálták egymást, vagy féltékenyek voltak, de mindenkivel ellenkezve mondom, hogy ez nem igaz. Nem. Ők végtelenül tisztelték egymást. Amikor megkérdeztem Major Tamást, hogy „mester, ha Ingmar Bergman nőkben fejezi ki magát, maga pedig abszolút férficentrikus, akkor miért dolgozik velem, miért nem valami fiút választott magának?”, akkor azt válaszolta, hogy „Mariska, amikor először lehívtam a színpadról, akkor azt mondtam, hogy Törőcsik, maga nem tud semmit”. Erre én azt mondtam: „Major elvtárs, tudom, hogy nem tudok semmit, de hát mit csináljak?” „Semmit, majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán, de ne törődjön vele” – válaszolta. Hát, kicsit sokáig írták ezt rólam, néha már igazságtalanul is, de ekkor Major Tamás azt mondta: „Nézze, meghalt a Gellért Endre, ő tudta a legtöbbet, rajta kívül a szakmáról én tudom a legtöbbet. Csak nem tudom megcsinálni! Maga az egyetlen, aki majd mindent meg tud csinálni, mert ezt észrevettem, és máris rengeteget megtett.” Nagyon jó kezekben voltam, és nagyon-nagyon csodálatos emberek segítettek Mészáros Ágikától kezdve Básti Lajoson át – és még rengetegen a színházon belül is.

– Közülük kihez kötődött talán a leginkább?

– Nincsenek legek, nincs ilyen. Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy kire gondolok legtöbbet a halottaim közül. Mondtam erre, hogy nem tudom, miért jut eszembe például Guszti, a felrobbantott Nemzeti Színház portása. Természetes, hogy az ember a családjára többet gondol, de minden barátom halott. Mindegyik.
S hol az egyik, hol a másik jut eszembe – ez csak attól függ, hogy épp mikor mire nézek rá, mikor mi jut az eszembe. És – természetesen erről nem beszélek – elment Maár Gyula, az egyetlen ember, akinek az elvesztését soha nem tudtam átlépni.

– Milyen volt a hangulat a Nemzeti Színházban, amikor odakerült?

– Jaj, csodálatos! Leírhatatlan. Olyan emberek közé kerültem, akik a Horthy-kor Magyarországán a Riviérán nyaraltak, és Svájcban síeltek. Mielőtt én először kimehettem volna a párizsi bemutatómra – mert a Körhintával nem engedtek ki Cannes-ba –, előtte való nyáron, egy szárnyashajón válogatott nagy színészek néhány órára kimehettek Bécsbe. És ők tudták, hogy én nem szórakozom. Már harmadszor voltam Cannes-ban, három filmmel, és a páholyomhoz járt kezet csókolni Jean Cocteau, világlapok hozsannáztak rólam, és mégis remegve mentem be statisztálni Az ember tragédiájába. És azok az emberek tudták, hogy én ebben nem játszom meg magam. Tudták, hogy én nem filmsztár akarok lenni, hanem színész. Színész márpedig csak az anyanyelvén, csak a saját hazájában lehet az ember.

– Szerette a filmezést, vagy mégis inkább a színház volt az első?

– Amikor jó rendezővel dolgozhattam, akkor szerettem a filmezést. Olyankor szerettem. Különben untam azt a rengeteg várakozást, ami ezzel a munkával jár. Igazán azonban mindig is a színházat szerettem.

– Filmrendező barátom mondta egyszer, hogy a forgatás sok-sok várakozásból – vagyis a felkészülésből –, és nagyon rövid felvételekből áll. Ön is ezt tapasztalta?

– Általában így van, de nagyon szerettem, ha olyan filmekben játszhattam, amit jó rendező készített. Végül is, az Aranypálmát megkaptam a Déryné, hol van? című filmért, amit Maár Gyula rendezett. Tennessee Williams akkor a Le Monde-nak azt mondta: „Meg kell kérdőjeleznem a munkásságomat, mert soha nem bíztam az emberi erőben, de én most itt Cannes-ban láttam az emberi erő himnuszát. Rendezte Maár Gyula Déryné, hol van? címmel, játszotta Törőcsik Mari.” Tennessee Williams volt a zsűri elnöke, és mindkettőnknek Aranypálmát akart adni – az egyiket Maár Gyulának, a másikat nekem. Én meg is kaptam az Aranypálmát, s ez egy kishírben a Film Színház Muzsikában megjelent. Egy sorban, az utolsó cannes-i jelentésben benne volt: „Törőcsik Mari megkapta az Aranypálmát.” Úgy emlékszem, nem akarok hazudni, hogy a film címe már benne sem volt, és Maár Gyula nevét le sem írták.

– Van-e másik film, amire szívesen emlékszik?

– Van sok. Janisch Attilával szerettem dolgozni, de nagyon szerettem még korábban, életem második filmjét is, Máriássy Félix rendezte, eredetileg az volt a címe, hogy Légy a pohárban, később Külvárosi legenda lett belőle. Szerettem Makk Károlynak a Szerelem című filmjét, amelyben én nem voltam igazán jó, talán csak az utolsó részben, amikor találkozom Darvas Ivánnal. De Darvas Lili csodálatos volt benne. Ezért az alkotásért Makk Karcsi is díjat kapott Cannes-ban, élete egyik nagy műve ez, amellett persze, hogy a Ház a sziklák alatt is nagyszerű, meg persze van még pár nagy filmje. Vele szerettem dolgozni. De például Rényi Tamással és még sok más emberrel is szívesen forgattam.

– Színházi pályafutása elsősorban a Nemzetihez kötődik, de volt több emlékezetes vendégjátéka is a Katona József Színházban, a Vígszínházban vagy éppenséggel a József Attila Színházban. Mit jelentettek az ön számára ezek a kirándulások?

– Mindig nagyon jól éreztem magam, a társaság nagyon szeretett. Utoljára vendégként Kaposváron játszottam. Féltem lemenni, mert Kaposvár nagyon adott magára, de azt a szeretetet, ami ott engem átölelt, soha nem fogom elfelejteni.

– Soha meg sem fordult a fejében, hogy a Nemzetiből másik színházhoz átszerződjön?

– A Nemzetiben lettem életemben először a társulat tagja, és onnan is fogok meghalni.

– Ha végigtekintünk a pályafutásán, olyan nagy klasszikus szerzők műveiben láthattuk, mint William Shakespeare, Mihail Bulgakov, Samuel Beckett, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, vagy éppenséggel Bertolt Brecht. Folyamatosan fellépett azonban kortárs írók színművei­ben is. Klasszikusokat vagy kortársakat játszik szívesebben?

– Ez mindig sok mindentől függ. Attól is, hogy ki rendezte, vagy hogy sikerült egyik-másik előadás. A Cserepes Margit házassága, Fejes Endre műve például életem egyik legnagyobb öröme és boldogsága volt. Az újságíróklub tetején játszottuk – ahol volt egy pindurka színházterem –, de úgy, hogy a térdem közben hozzáért az első sorban ülő hölgyhöz. Aztán átvittük egy nagyobb terembe, és az előadás rögtön tönkrement. Vannak darabok, amiket annyira a helyszínhez és annak adottságaihoz rendeznek, hogy máshol aztán nem élnek meg.

– Ilyenkor már a környezet is meghatározza az előadást?

– Igen. Persze nem minden előadás ilyen, de vannak, amelyeket szinte képtelenség máshol eljátszani.

– Azt mondta az imént, hogy nem sztár akart lenni, hanem színész. Sok régi kollégája beszélt már arról, hogy a rendszerváltás előtti időszakban, akár a színházi közvetítések révén is, a televízió tette országosan ismertté a színművészeket. Önt ez hidegen hagyta?

– Borzasztó, hogy a televízió még a pécsi színházi találkozó iránt sem érdeklődik. Nem jelenik meg egyetlen forgatócsoport akkor sem, amikor az újságírók kiosztják az év előadása, színésze, rendezője díjat. Nem közvetítenek előadást, nincsenek tévéjátékok. Ezért pedig színészek tűnnek el. Ha megkérdezné valaki, hol van ma Varga Zoli, nem tudnék mit mondani – eltűnt a szemem elől az ország egyik legjobb színésze. Akárcsak, mondjuk, Fekete Ernő, akinek az Ivanovban nyújtott alakítását végigtapsolta Európa – meg Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Amerika – összes nemzeti színháza. Ma már talán itthon is alig vannak néhányan, akik tudják, hogy ki az a Fekete Ernő, márpedig ez szerintem katasztrófa.

– A tévének lehetne abban szerepe, hogy megtartsa ezeket a színészeket a köztudatban?

– Én már öreg vagyok, és ne vegye nagyképűségnek, de ha engem nem mutat a televízió, én azt már kiheverem. De azt, hogy a fiatalokról senki nem tud soha semmit, katasztrófának tartom, mintha magyar színészek nem is léteznének. Nézik a televízióban az emberek ezt a sok ócskaságot, óriási sztárok játszanak szörnyű filmeket. S ha már külföldi filmekről beszélünk, nem hiszik el nekem, hogy a munkásembernek ugyanolyan élmény, mint nekem, például Nyikita Mihalkov nagyszerű alkotása, az Etűdök gépzongorára. De semmi ilyesmit nem tűznek műsorra, hülyeségeket vetítenek. Nem is folytatom, mert nem akarom a televíziót sem szidni, nem én szerkesztem a filmműsorokat, de katasztrófának tartom, hogy kiváló fiatal magyart színészek tűnnek el a köztudatból, a szemünk elől.