Az egyszerűsítés felesleges és káros

„Úgy vélem, hogy Magyarországon némileg jobbak a lehetőségek” (Fotó: Csudai Sándor)

– Nyugaton sokáig nem igazán tudták elképzelni, hogy milyen is volt a szovjet blokkban élni. Mit gondol, ezek a művek segítenek közelebb hozni az elmúlt időszakot Európához?

– A problémákat szeretném megmutatni, kérdéseket feltenni, következtetéseket azonban nem célom levonni. Nem tudom, hogy mennyire segíthet nekik belelátni az itteni mindennapokba – azt azonban talán sikerül láttatnom, hogy tökéletes társadalom nem létezik, a gond kerül felszínre, amikor szélsőséges helyzeteket teremt az uralkodó osztály. Hozzá kell tenni, hogy nagyon nehéz lemérni azt, hogy a közönség mit kap tőlünk, művészektől, hiszen leginkább a kiállításmegnyitókon találkozunk, ahol nem a spontán fogadtatás mutatkozik meg.

– Milyen Romániát mutat meg az alkotásaival?

– Nem csak Romániáról szól ez a tárlat, hanem mindannyiunkról itt, a keleti blokkban. Romániára kiindulópontként tekinthetünk, ez mintegy kontextusba helyezi a többi művet. Igyekezetem szerint a mindennapi élet részleteire reflektálok, nem mondok ki nagy igazságokat, de egy kis lépést jelent mindez a felé, hogy a körülmények megítélésekor ne egyszerűsítsünk feleslegesen és károsan.

– Korábban úgy nyilatkozott, hogy sokak szerint Romániában a kapitalizmus megbukott.

– Az egyik legismertebb grafikám egy ragasztót zacskóból szipuzó utcagyereket ábrázol, amely szimbóluma lett a fenti kijelentésnek. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy ilyen gyerekek éppúgy éltek a kommunizmusban, mint azután – azaz nem a kapitalizmus termékeinek kell tekintenünk őket.

– Magyarországon az elmúlt huszonöt évben sokszor kérdőjelezték meg, hogy valóban megtörtént-e a teljes értelemben vett rendszerváltás. Mit gondol erről?

– Tizenkét éves voltam 1989-ben, és nem tudom elképzelni, mi lenne most, ha nem történik meg az átalakulás. Az én kiállításomon is szerepel olyan mű Nicolae Ceausescuról, amely azt a kérdést veti fel, hogy vajon megtörtént-e valóban a váltás – ugyanakkor az átlagember szintjén az átalakulás valóban érezhető.

– Gyerek volt a rendszerváltás idején. Honnan gyűjti inspirációját az elmúlt rendszer ábrázolásához?

– Rendelkezem egyfajta emlékanyaggal, ami a családomé, emellett a mindennapokból is gyűjtöm az élményeimet. Képzőművészként nehéz az inspirációról beszélni, mert ha másként lenne, akkor valószínűleg író lennék – az én munkámat nem lehet kategóriákba besorolni, hiszen sokszor létrehozok valamit, majd annak az ellenkezőjét is megcsinálom. Nem tudatosan teszem mindezt, csupán az emberi természetből fakadó kétségeimet jelenítem meg.

– Munkáinak egy része vallási tartalmat is hordoz magában. A párizsi események tükrében ön szerint hogyan találhatja meg a művész azt a határmezsgyét, amely mentén még megfogalmazhatja kritikáját, de nem sért másokat?

– Azért nehéz kérdés ez, mert ha fizikailag bántok valakit, az sokkal láthatóbb, mint ha lelkileg teszem ugyanezt. Hogyan mérhetem mások érzékenységét, honnan tudhatom, hogy mikor alkotok valami olyat, ami már elfogadhatatlan? Vegyük csak azt, hogy ha például valaki nem követi saját vallása előírásait, akkor vele már lehet foglalkozni kritikusan? Hogyan mérhető valakinek a vallásossága vagy a hite mások által? Én elfogadom, hogy bántó lehet egy művészeti alkotás, de mégsem az a szféra, amikor tettlegesen okozunk sérülést a másik embernek.

– Azokat akarja megszólítani, akik a rendszerváltás után születtek?

– Nem könnyű feladat ez, de mindenképpen szeretném, hiszen mindez ugyanolyan, mint a történelem maga: meg lehet tanulni érteni a műveket. Különösen a modern művészetre jellemző, hogy ha a közönség nem rendelkezik megfelelő háttértudással ahhoz, hogy kontextusba helyezze az adott alkotást, akkor utóbbi csak egy fekete négyzet lesz a falon. Nem kell, hogy megegyezzen a tudásunk, de annyi mindenképpen szükséges, hogy megszólalhasson a mű.

– Különböző médiumokat használ munkáihoz: modellez, video­installációkat készít, fotóz, és sok grafika is látható. Melyik áll önhöz a legközelebb?

– Amikor csak tehetem, visszatérek a grafikához, de nem akarom fetisizálni a médiumot. Nem én alkalmazkodom a kifejezőeszközhöz, hanem az adott ötletemhez, témámhoz választom ki a legjobban funkcionáló megoldást.

– Hogyan értékeli a kortárs művészet helyzetét Romániában?

– Úgy vélem, hogy Magyarországon némileg jobbak a lehetőségek, hiszen Romániában egyetlen állami intézményként működik a Kortárs Művészeti Múzeum, amelynek bár több tagintézménye van, azok főként a pályakezdő alkotókkal foglalkoznak. Ez nem elég egy olyan országnak, amelynek több jelentős művészeti központja is van. A művészek tehát megtanulják önmaguk érvényesítésének módját.

Szombathy Bálint a Tito-korszakról

Szombathy Bálint vajdasági magyar képzőművésznek ítélte oda az előző év legjobb kiállításáért járó díjat a Politika című szerb napilap. Szombathy az elismerést a tavaly szeptemberben Szabadkán bemutatott Hősök voltunk című kiállításáért kapta, amely jelenleg Belgrádban tekinthető meg. A látogatók megismerhetik az alkotó Josip Broz Titóhoz, illetve a kommunista és szocialista elvekhez való viszonyát, de a délszláv háború Szombathyra gyakorolt hatását is. A Politika emlékeztetett arra, hogy a 64 éves Szombathy Bálint 1968 óta jelen van az egykori jugoszláv térség művészetében. Egyik alapító tagja volt a szabadkai Bosch+Bosch művészeti csoportnak. (MH)