Az Égi hang

(Forrás: Wikipédia

Hogy sosem látott még ily szép, varázslatosan szép nőt? Dehogynem! Látott ő már addig is, meg aztán is elbűvölő lányokat, asszonyokat eleget. És hódolt is mindegyiküknek, ám akkor, annak a londoni estének ez volt a varázslata. Az örök gentiluomo, az olasz úriember, az Égi hang kiterítette kártyáit s ajándékozta ismét lelkét mint legtöbbet, mi adható egy csodálatos hölgynek. Ahogy tette azt elbűvö­lően estéről estére, fellépésről fellépésre pályafutása során. Ha élünk, hát ezért. S ha halunk, ez megmarad. Őszintén, visszavonhatatlanul. Mi másnak is lenne értelme? Puccini Manon Lescaut. Donna non vidi mai… – kivel nem történt még meg?

Luciano Pavarotti. Az Égi hang. Hallgatod, és figyelj csak, észrevetted? Úgy könnyezel, zokogsz, hogy közben elmosolyodsz, tán nevetsz. Derű a verejtékben. Izzol és kihunysz. Elhamvadsz és feléledsz. Ezt tudta. Magához ölelni s ringatni. Elvinni valahová, hol jó lenni. Ha csak egy tűnő pillanatra is.

Ma nyolcvan éve született, Modenában. Szeptember hatodikától mérve nyolc éve nincs köztünk. Elment. S amikor elment, amikor már messze járt, visszaszólt. Igaz. Itt maradt örök Rodolfóként, Cavaradossiként, Kalafként, halljuk Rossinit, Puccinit, Mascagnit, Donizettit, Verdit, Bellinit, ám leginkább a kedves embert, aki egyszer velünk élt, belénk költözött – és sátrat vert ott, hol senki sem tud. Kinek, hol. Ki, hol leli. (Talán kérdőjel kellene, de nem.) Che gelida manina, vagy E lucevan le stelle – hol itt a kérdőjel…

Ciao, Luciano! Grazie, Maestro! – búcsúzott Pavarottitól a világ, mikor távozásának hírét vette. Taps. Ez üdvözlet is. Modena örök. Az Égi hang a fülben. Az Égi hang az örökkévalóságban. Hol született, ott temették. Hol élt, ott halt. A hűség. (Minden erről szól.) A szülőföldnek sírhantjelöltjei vagyunk – fogalmazta meg Sütő András. És ehhez csak az égre kell feltekinteni. Benvenuti, Luciano, köszöntjük most!

Élt egyszer egy Fernando nevű pék, aki hobbiból énekelgetett a modenai kórusban, míg felesége, Adele dohánygyári munkásként dolgozott. Gyermekük, Luciano csatlakozott az énekkarhoz, munkát vállalt testnevelő tanárként, dolgozott biztosítási ügynökként is, miközben énekelni tanult. Lemezről hallgatta Carusót, Lanzát, Giuseppe Di Stefanót. Innen került a világ nagy színpadaira. Először 1961-ben Reggio Emiliában, amikor a Bohémélet Rodolfóját énekelte. A kiugrást a beugrás hozta meg két évvel később a Covent Gardenben, amikor a nagy példaképet, Di Stefanót kellett pótolnia. És innentől nincs megállás. Egyenes út a Caracalla-termákhoz Rómában, az 1990-es olaszországi labdarúgó-világbajnokság gálakoncertjén összeállt három tenor világhódításának kezdetéig. Carrerasszal és Domingóval. A végtelenbe – és tovább. Nessun dorma…

És valóban, senki sem alszik. De, honnan is indultunk emlékezetet pergetni? Megvan, Hyde park. Aztán, két esztendőre rá Centrál park, ötszázezer néző előtt, de az Eiffel-toronyhoz is kimentek érte háromszázezren. És a közös fellépések, meg a modenai jótékonysági koncertek, Bonóval, Eros Ramazzottival, Celine Dionnal, Elton Johnnal, Liza Minellivel, Bryan Adamsszel, Gianni Morandival, Barry White-tal – felsorolhatatlan! Barátok, világhírű művészek tucatjai.

Az Égi hang, a tenor, a repülés, az élet boldogságjárásai, utazásai, helyszínenként tízezrek, a képernyők előtt pedig milliók meghódításával. A huncut, szívbéli mosolyokkal, hogy akkor, figyelj csak, cimbora… Folyt belőle a kedvesség. Ahogy tisztelt és megtisztelt. Ám azóta sincs olyan mosoly, nincs olyan őszinte alázat és szeretet, ami áradt belőle bal kezében az elmaradhatatlan fehér zsebkendőjével. Nem kapott senki annyi nyíltszíni tapsot opera-előadások közepette, nem újráztak vissza rajta kívül senkit tizenhétszer, mint őt 1972-ben a Metropolitanben, amikor Donizetti Az ezred lánya előadás során kilencszer énekelte ki, tette föl könnyedén a magas C-t. Apropó, lepedőnyi fehér zsebkendő. Vallott erről is. Ifjúkorában egy koncerten ijesztőnek találta, hogy barátja kissé túlmozgásos, úgymond hiperaktív volt a színpadon minden áriánál. Ekkor határozta el, hogy soha nem tesz ilyet, mert komikusnak tartotta ezeket a szituációkat. Ebben segített neki a fehér zsebkendő, ami meglátása szerint a feje előtt röpködne, ha hasonlóra szánná magát. A fehér keszkenő tehát fegyelmezettségre intette, őrt állt mellette, mert nem tudta volna elviselni, hogy a feje előtt röpködjön. Lenyűgözött ezzel is. Pavarotti rányitotta lelkünket a világra. És igen, ez elfogadható, ehhez elég egy jó dal, egy őszinte, igaz dal. Se bastasse una bella…, una vera canzone. Grazie tutti, grazie a te, Luciano! Maradunk…

(Luciano Pavarotti  1935. október 12.– 2007. szeptember 6.)