„Átalakulóban van a kultúra fogalma”

Hoppál Péter: Nem bánom, hogy az örökségvédelem a Miniszterelnökséghez került (Fotó: Varga Imre)

– Két éve lett államtitkár, és már akkor megfogalmazta a kulturális alapellátás programját, amellyel a hátrányosabb helyzetűekhez akarják eljuttatni a kultúrát. Pontosan mit kapnak: csak a könnyen fogyaszthatót, populárisabbat vagy az adott esetben nehezebben befogadható, de értékesebb kultúrát is? Hogyan értékelhető az eltelt időszak?

– Az állami gondoskodásnak nem csak a szűkebben vett, gyakorló kultúrafogyasztókra kell kiterjednie, természetesen ez is fontos. De mindenkit helyzetbe kell hozni. A társadalomtudósok szerint az egyén boldogulása a szélesebb értelemben vett kulturális eszközrendszerrel katalizálható a legjobban. Az alsó középosztályba tartozó két–három millió magyarnak ezt szeretnénk megadni, azonban egy kétszáz fős faluban nem lehet színházat, mozit, könyvtárat vagy zenekart működtetni. Így azt kezdeményeztük, hogy maga az intézményrendszer érjen el a kistelepülésen élőkhöz és a gyermekekhez. Az utóbbi egy–másfél évtizedben a közgyűjtemények vagy az előadó-művészetek világa egyébként is erőteljes módszertani átalakuláson ment át, ennek eredményei például az olyan kampányesemények, mint a Múzeumok Éjszakája, a beavató előadások és így tovább. A kulturális alapellátás eredményeihez sorolhatjuk, hogy kétezer, kétezer-ötszáz településen jelen van a könyvtári szolgáltatás, felújított épületekben vagy pedig könyvtárbusszal. Évente kétszázhetvenezer gyermeket tudunk a Filharmónia Magyarország segítségével komolyzenéhez juttatni, az Erkel Színházban két év alatt százhetvenezer diák ismerkedhetett meg az opera műfajával. Kértük a vidéki nemzeti és kiemelt kategóriájú színházaktól, hogy hozzák be a régiójukban élőket, ez is sikeres kezdeményezés, növekedett a látogatottságuk is. Aztán ott van még a kulturális közfoglalkoztatás, mostanra nyolcezer érettségizett vagy diplomás munkanélküli kap így állást. Megemeltük a kulturális normatívát ezernyolcszáz kistelepülésen, sok helyen duplájára, de számtalan példa van három-négyszeres növekedésre is. Szeretnénk, ha nem az értéktelen, a gagyi kultúra jelenne meg, hanem az értékes.

– Konkrétan milyen most a kormányzat kultúrafogalma? Vannak a nagy, főleg infrastrukturális beruházások a Zeneakadémiától a Várbazáron át a Liget Budapest projektig, mögöttük nagy állami intézményekkel. De mi a helyzet az élő, kortárs kultúrát létrehozó kisebb csoportokkal? Ez is része a gondolkodásuknak?

– Most, a huszonegyedik században átalakulóban van a kultúra fogalma, a hagyományos értelem bővül például a digitalizáció miatt az internetes tartalmakkal, de a gasztronómiát is egyre hangsúlyosabban ide érthetjük. A polgári kultúrpolitika fogalmi körének természetesen a magyar nemzet által előállított javak egészére kell kiterjednie.

– Három absztrakt festmény is lóg az irodája falain. Ezek szerint önnek fontos a progresszív művészet, és nem ért egyet a néhány kormányközeli, befolyásos kulturális személyiség nyilatkozataiból érezhető elutasítással.

– Állami vezetőként nem engedhetem meg magamnak, hogy jelzőkkel minősítsek bármilyen magasművészeti produktumot. A személyes ízlésbeli preferenciáimat a szobám falán, a zenehallgatásaimban vagy a családi programokon élem meg. A kortárs művészet azért fontos és támogatandó, mert a jövő generációinak üzeni meg egy adott korszak esszenciáját. Ami pedig a képeket illeti, a pécsi Janus Pannonius Múzeumtól letétbe elkértük három emblematikus és hozzám hasonlóan erősen Pécshez kötődő alkotó, Martyn Ferenc, Lantos Ferenc és Keserü Ilona egy-egy alkotását, nekem ezek a „tapadásaim”.

– Évek óta forró pont a Magyar Művészeti Akadémia, amelyet nemcsak politikai, hanem szakmai, de néhány rangos tagja részéről rendre belső kritika is ér, botrányok kísérik, legutóbb például azért, mert jelentős szerepet kapott a kultúrafinanszírozás legnagyobb szervezetében, a Nemzeti Kulturális Alapban. Erről mi a véleménye?

– Hasonlóan a Magyar Tudományos Akadémiához, ez egy autonóm köztestület. Miután ezt a státust a kormány megadta, onnantól nyilván nagyon nehéz az államnak egy belső szabályozásba beleszólnia, vagy véleményt nyilvánítania, így ettől én is mindig tartózkodom. Mint minden új szervezetnek, a Magyar Művészeti Akadémiának is megvolt az az első néhány éve, amíg kiépült. Az állam felmérte, hogy szükséges egy székház, irodaház, és megadta, ahogy a tudományos akadémiának is vannak épületei. Ha hátralépünk, és megnézzük mindezt, láthatjuk, hogy a rendszer gyorsan felállt, a létszámot autonóm belső jelölési eljárással feltöltötték. A Műcsarnokban, amelynek működtetését az állam rájuk bízta, újraélesztették a nemzeti szalonok rendszerét, amelyek, ahogy régen, felvonultatják a magyar művészet legjobbnak ítélt produktumait magas színvonalú tárlatokon és nagy érdeklődés mellett. Az akadémia azt a feladatot teljesíti, amely az alapító okiratában is szerepel.

– A Műcsarnokot eredetileg a mindenkori kortárs magyar képzőművészet bemutatására hozták létre annak idején, ám jelenleg több szakmai vélemény szerint sem mindig felel meg ennek a célnak. Legutóbb erről lehetett olvasni az Új Művészet című folyóirat tavalyi évet értékelő egyik írásában, de más művészettörténészek sem rajongtak például a képzőművészeti nemzeti szalon teljesítményéért.

– Ezzel vitatkoznom kell, a tények az ellenkezőjét mutatják. Az első, az építészeti, illetve a második, a képzőművészeti is láthatóan sikeres volt. Biztos, hogy vannak ideológiai gátak, ízlésbeli korlátok a különféle csoportok között, de közben el kell tudnunk mondani, hogy képesek vagyunk akár közös tárlatokon is megnyilvánulni. Valami ilyesminek a legszebb szimbolikus kifejeződése volt, amikor a kormány létrehozta a Nemzet Művésze címet, amelyet hetven, elképesztő életművel bíró ember kapott meg.

– Nem bánja a kulturális államtitkárság folyamatos térvesztését az utóbbi években? Egyre több terület került el innen, ilyen például az örökségvédelem is.

– A múzeumi, levéltári, könyvtári, közművelődési, művészeti területek országos feladatellátásával éppen elég feladatunk van. Teljesen indokolt, hogy az örökségvédelem miniszterelnökségi feladatkör lett, tekintve a kastély- és várprogramot, a nagy felújításokat. Nem sajnálom, hogy egy főosztályunk elment. Az elmúlt ötven–hatvan évben az épített örökségünk kincseinek nagy része porladt, vagy akár el is enyészett. Ezek java részét most a Miniszterelnökség irányításával állítják helyre, mint például a Várkert Bazárt, Ybl gyönyörű alkotását. Ugyanezt mondhatom a Magyar Nemzeti Filmalap ügyében is. Az államtitkárságnál maradt például a művészmozi-hálózat vagy a hatósági ügyek kezelése. És ha nem lenne filmalap, nem volna harmincnégy év után ismét Oscar-díjunk.

– Az előadó-művészeti szervezetekre térve, a társaságiadó-kedvezményből, a taóból igénybe vehető támogatás körül rendre gyanús ügyek vannak. Irreális előadásszámok alapján kérnek le egyes intézmények hatalmas összegeket, és jutalékrendszerről is hallani. A közel­múltban tettek ez ellen lépéseket, de hogyan látja, van még teendő ez ügyben?

– Most olyan embernek érzem magam ezt az ügyet tekintve, aki a félig teli pohár felett örvendezik. Jó, hogy összesen huszonhétmilliárd forint nem az államhoz folyik be, hanem az előadó-művészetet támogatja. A legnagyobb állandó igénybe vevő az operaház, amely hatalmas intézmény, évente körülbelül egymilliárdot tud lehívni. Ezt figyelembe véve és a lehetséges előadásszámokat felbecsülve szakértőink arra jutottak, hogy lehetetlen évente másfél milliárd forintnál több taót igénybe venni, ez lett tehát a felső korlát. Az is örvendetes, hogy néhány intézmény létrehozott egy közösséget, amely arra szövetkezett, hogy nem ad jutalékot közvetítőknek. A kormányzat szándéka az volt a taóval, hogy az alig, vagy nem létező magánmecenatúrát felélessze, ezt ösztönözze.

– A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói pályázata ez év elején eredménytelenül zárult. Mikor várható az új kiírása?

– Mivel a felkért bizottság egyik jelentkezőt sem támogatta, a következő pályázat lebonyolításáig Balog Zoltán miniszter úr egy évre megbízta a jelenlegi igazgatót, aki elérte a nyugdíjkorhatárt. Mivel már több hónap eltelt, hamarosan ki kell írnunk az új pályázatot.

– Színházi körökben pedig többször felmerült már, hogy nem kellene bajlódni a pályáztatással, hiszen többet is botrányt kísért, például a felkért szakmai bizottság véleményét figyelmen kívül hagyták a döntéshozók. Legyen hát inkább direkt kinevezés. Mi a véleménye erről?

– A felkért szakmai bizottság javaslata irányadó, de nem kötelező érvényű, a fenntartó vagy figyelembe veszi, vagy nem – általában igen –, mindkettőre volt példa állami és önkormányzati intézményeknél is. Ilyen módon a direkt felelősség érvényesül. Ezzel szemben azt gondolom, a szakmai felkészültséget és minőséget erősíti, ha a leendő vezető pályázatban foglalja össze az adott intézménnyel kapcsolatos terveit.