Kultúra
Asszonysorsok és a pincék titkai
Ulrich Seidl az osztrák házak mélyén kutatva unalmas filmet készített
Furcsa és gyakori jelenség, hogy különböző alkotókat ugyanabban az évben ugyanaz a téma foglalkoztatja, egymástól teljesen függetlenül. Akárcsak az ír bevándorlólányról szóló, a legjobb film Oscar-díjára jelölt Brooklyn, a magyar mozikban már látható Carol című film számos hasonlósággal lényegében szintén azt mutatja be, milyen nőnek lenni az ötvenes évek Amerikájában.
A Carol történetének középpontjában az álmodozó Therese (Rooney Mara) áll, aki egy nap megismerkedik a nála jóval idősebb, válófélben levő Carollal (Cate Blanchett), a két nő között pedig rögtön felizzik a szerelem. A fiatal és naiv lány az első pillanattól kezdve kiszolgáltatott helyzetbe kerül a sokat látott asszonnyal szemben – azonban utóbbinak is megvan a maga keresztje, hiszen a férje mindent megtesz azért, hogy neki ítéljék majd a gyermeküket, a friss viszony pedig elég jó ütőkártyának bizonyulhat a bíróságon.
Todd Haynes rendező visszafogottsággal, lassú tempóban, de erős atmoszférával tálalja a történetet. Azonban míg a Brooklyn esetében Nick Hornby is dolgozott a forgatókönyvön, aki remek meglátásaival és emberismeretével mélységet adott a karaktereknek, a Carol esetében mindez fájó hiányosság. Hiába jó film, hiába játszik remekül Cate Blanchett és Rooney Mara (mindketten Oscar-jelölést is kaptak), nem képes igazán emlékezetessé válni, még ha az biztos is, hogy szépen és mindenféle tabudöntögetéstől mentesen beszél a nő és nő közötti szerelemről.
Az említett visszafogottság annál kevésbé mondható el az osztrák Ulrich Seidl új filmjéről. Amikor néhány éve a rendezővel interjúztunk a Szerelem-trilógiájának záró darabja, A hit paradicsoma kapcsán, elmondta, a valóság sokkal rosszabb, mint a filmek, és amit bemutat, az csupán egy szeglete a teljes képnek. Ám Seidl mindig a valóság lehető legkeserűbb és legtorzabb szegletét keresi, hasonlóképp, mint honfitársa, Michael Haneke. Elsősorban a puszta botránykeltés érdekli: forgatott már filmet egy szexuális perverzióktól gyötrődő vallási fanatikus nőről, illetve gazdag, idős asszonyokról, akik Kenyában keresik a szerelmet fiatal afrikai fiúkkal.
Ezúttal feleségével és állandó szerzőtársával, Veronika Franzcal dokumentumfilmként tálalják új történetüket, hogy a cselekménnyel és a történettel se kelljen bajlódniuk. Friss művük azt járja körbe, hogy az osztrákok mi mindent csinálnak pincéjük magányában. Néhány szereplő ártatlan hobbikra, mint például lövészetre vagy punkzenekari próbateremnek használja háza mélyét, ám a hangsúly a ferde szexuális hajlamokon vagy éppen a náci kultúra ápolásán, illetve az ahhoz kapcsolódó ereklyék gyűjtésén van. A lényeg tehát ismét a meghökkentés és a sokkolás, az alkotó azonban a szokásosnál is unalmasabban és érdektelenebbül tálalja mindezt, a kínos igyekezet a botránykeltésre pedig igencsak érződik.
A Carol történetének középpontjában az álmodozó Therese (Rooney Mara) áll, aki egy nap megismerkedik a nála jóval idősebb, válófélben levő Carollal (Cate Blanchett), a két nő között pedig rögtön felizzik a szerelem. A fiatal és naiv lány az első pillanattól kezdve kiszolgáltatott helyzetbe kerül a sokat látott asszonnyal szemben – azonban utóbbinak is megvan a maga keresztje, hiszen a férje mindent megtesz azért, hogy neki ítéljék majd a gyermeküket, a friss viszony pedig elég jó ütőkártyának bizonyulhat a bíróságon.
Todd Haynes rendező visszafogottsággal, lassú tempóban, de erős atmoszférával tálalja a történetet. Azonban míg a Brooklyn esetében Nick Hornby is dolgozott a forgatókönyvön, aki remek meglátásaival és emberismeretével mélységet adott a karaktereknek, a Carol esetében mindez fájó hiányosság. Hiába jó film, hiába játszik remekül Cate Blanchett és Rooney Mara (mindketten Oscar-jelölést is kaptak), nem képes igazán emlékezetessé válni, még ha az biztos is, hogy szépen és mindenféle tabudöntögetéstől mentesen beszél a nő és nő közötti szerelemről.
Az említett visszafogottság annál kevésbé mondható el az osztrák Ulrich Seidl új filmjéről. Amikor néhány éve a rendezővel interjúztunk a Szerelem-trilógiájának záró darabja, A hit paradicsoma kapcsán, elmondta, a valóság sokkal rosszabb, mint a filmek, és amit bemutat, az csupán egy szeglete a teljes képnek. Ám Seidl mindig a valóság lehető legkeserűbb és legtorzabb szegletét keresi, hasonlóképp, mint honfitársa, Michael Haneke. Elsősorban a puszta botránykeltés érdekli: forgatott már filmet egy szexuális perverzióktól gyötrődő vallási fanatikus nőről, illetve gazdag, idős asszonyokról, akik Kenyában keresik a szerelmet fiatal afrikai fiúkkal.
Ezúttal feleségével és állandó szerzőtársával, Veronika Franzcal dokumentumfilmként tálalják új történetüket, hogy a cselekménnyel és a történettel se kelljen bajlódniuk. Friss művük azt járja körbe, hogy az osztrákok mi mindent csinálnak pincéjük magányában. Néhány szereplő ártatlan hobbikra, mint például lövészetre vagy punkzenekari próbateremnek használja háza mélyét, ám a hangsúly a ferde szexuális hajlamokon vagy éppen a náci kultúra ápolásán, illetve az ahhoz kapcsolódó ereklyék gyűjtésén van. A lényeg tehát ismét a meghökkentés és a sokkolás, az alkotó azonban a szokásosnál is unalmasabban és érdektelenebbül tálalja mindezt, a kínos igyekezet a botránykeltésre pedig igencsak érződik.