Kultúra
Aranyfényű ragyogás a gótika és a reneszánsz kora között
Giotto-kiállítás a Palazzo Realéban – Soha nem volt még ilyen gazdag tárlat a mester műveiből
Lapunkat a válogatás társkurátora, Serena Romano kalauzolta végig a művekre koncentráló, látványos kiállításon, amelyen most először tekinthető meg a régi Szent Péter-bazilikából a 16. században kimentett, magántulajdonban lévő freskórészlet.
Rejtelmes sötétség grafitszürke falakkal, ugyanilyen színű hengereltacél-padlóval és oltárszerű emelvényekkel, utóbbiakon pedig aranyfénytől sugárzó keresztény tematikájú táblaképekkel: Giotto, l’Italia címmel január 10-ig látogatható a milánói Palazzo Reale emeleti termeiben a kései gótika mesterének oltárképeit és néhány freskórészletét bemutató kiállítás. A helyszínválasztás nem véletlen, egyrészt a palotába, mielőtt átépítették, élete végén két freskót is készített Giotto, ezek azonban megsemmisültek. Másrészt pedig a milánói világkiállítás hullámát számos különleges tárlattal igyekszik meglovagolni a régió és a város.
Főművek között
Soha nem volt még így, együtt látható a mintegy tucatnyi olyan fő mű, amely mozdítható, a Szent Péter-bazilika Stefaneschi-táblaképeitől a firenzei Santa Croce templom Baroncelli-kápolnájának festményeiig – ezt már a lapunkat a kiállításon végigkalauzoló elismert Giotto-szakértő, az egyik kurátor, Serena Romano mondja. A monografikus tárlat azt kívánja bemutatni, hogy miképp fejlődött a fiatalkori alkotásoktól a kései művekig a festő szemlélete, megjelenítve azt a toposzt is, hogy a „tanítvány jelentősebbé válik, mint a mestere” – teszi hozzá, ahogy Giotto kortársa, Dante írta ezt a baráti köréhez tartozó alkotóról.
A tárlat már említett erős vizualitása a látványért felelős építész, Mario Bellini munkája, és tőle származik az az ötlet is, hogy az úgymond didaktikus részek, tehát a magyarázószövegek a művekről és a hosszabb ismertetők néhány külön teremben vannak – mutat rá a kurátor. Ezt ő és a másik kurátor, Pietro Petraroia természetesen örömmel fogadta, hiszen így a művek önállóan, minden más zavaró tényezőtől mentesen állhatnak. Sajátos logó is készült: meglátásunk szerint a Giotto, ’Italia szavak egymás alá tördelve, a ferde vonalban összekapcsolódó betűkkel Itália és egy kereszt alakját is megidézve egyszerre utalnak a félsziget számos városában alkotó festő utazásaira és a keresztény témára.
Belépve a feltehetően 1267-ben született és 1337-ben elhunyt Giotto életrajzát ismerhetik meg a látogatók korszakokra tagolva, majd innen lépünk be a sötét termekbe, az oltárszerű emelvények közé. Ezekről Serena Romano azt mondja: egyrészt a festmények eredeti helyeit, a templomokat idézik meg velük, másrészt biztonsági funkciót is ellátnak, bár rájuk lehet könyökölni, hogy elmerengjünk a táblaképeken. Legalábbis a rendezők eredeti szándéka szerint: ugyanis ottjártunkkor a pódiumra támaszkodva nekünk magyarázó kurátor asszonyt egy teremőr rendre utasítja.
Cimabue árnyéka
A festő az életének már korai szakaszában „túlnőtt” mestere, az elismert firenzei művész, Cimabue hírnevén, a ferencesektől a domonkosokon keresztül a pápáig, nemesekig és a nápolyi királyig sorra kapta a megbízásokat, ahogy a kurátor meséli, voltaképp modern értelemben véve „karriert” csinált. A korszakban alig ismert módon nagyon sokat utazott a megbízatásai miatt egész Itáliában, több műhelyt is fenntartott – számos képét nyilvánvalóan nemcsak személyesen ő alkotta, de kimutatható, hogy a tanítványokat erős kézzel felügyelte, mondja Serena Romano. Kérdésünkre, hogy vajon honnan vette az ötletet az addigi szigorú, bizánci ikonográfia fellazítására, a mindennapi életből ellesett pillanatok szentképeken való alkalmazására, a szakember széttárja a karját: nem tudhatjuk. Az a valószínű, hogy Assisi Szent Ferenc természetközelisége foghatta meg, az embert körülvevő világban rejlő harmónia, az élet apró mozzanatainak szépsége. És jókor volt jó helyen: az egyház is rajongott az új, emberi megfogalmazású Atya, Szűz Mária, Jézus vagy a különféle szentek ábrázolásáért. Egy példát is említ a kurátor: az egyik képen Máriát a kis Jézussal úgy festette meg, hogy az édesanyja ruhájába kapaszkodó gyermek a valóságban is tapasztalható redőt gyűr a kezével – ez korábban elképzelhetetlen volt a hasonló szentképeken. „Egy ikon, amely nem ikon többé már” – mutat rá a kurátor.
Izgalmas a firenzei Badia-templomba készült poliptichon (több táblából álló oltárkép), mögötte az épületből kimentett néhány freskórészlettel, mint a szakember elmeséli, a 17. században átépítették a templomot, és csak az 1950-es években találták meg a Giotto-falfestményeket – hiszen bár Giorgo Vasari írt erről, addigra már senki nem tudta pontosan, mely részeken voltak a képek. A páduai Scrovegni-kápolnából most itt látható mű, amely Istent a trónusán ábrázolja, valójában egy ajtót takart a freskók között: mint Romano rámutat, egyrészt újdonság volt az akkor valószínűleg Firenzében dolgozó művész áthívása egy másik városba, másrészt pedig az sem volt megszokott, hogy egy táblakép a falfestmények között állt.
A tárlat egyik legizgalmasabb darabja a két apostolt ábrázoló mű szúette fakeretben. Mégsem táblaképről van szó: a kurátor elmeséli, hogy ez a régi, a 16. századra lebontott vatikáni Szent Péter-bazilika freskóinak részlete. A pápa titkára mentette ki 1610-ben, majd egy firenzei nemesnek ajándékozták, ő pedig egy umbriai családnak – úgy állították most ki, hogy a hátoldalon olvasható az erről tudósító latin nyelvű szöveg (igaz, az évszám hibásan szerepel rajta). Azóta is a leszármazottak birtokában van, soha nem szerepelt még kiállításon, csak egyetlen, 1971-es tanulmányhoz vizsgálhatták meg. Jogviták miatt hosszú ideje egy bank széfjében őrzik, és Serena Romano évek óta könyörög az örökösöknek, hogy engedjék ki restaurálásra, reményei szerint erre hamarosan sor kerülhet.
A Santa Croce poliptichonja
Giotto kései művei közül kiemelkedik a már említett firenzei Santa Croce templom Baroncelli-kápolnájának poliptichonja. A kurátor felhívja a figyelmet: a mellette látható, háromszög alakú képtöredék valójában az előbbinek a teteje. Elkészülte után, a reneszánsz korban az eredeti kerettel együtt eltávolították. A birtokosok azonban most nem járultak hozzá, hogy összeillesszék – ezért állnak külön itt is. A töredék szintén egy életből ellesett pillanatot használ fel: Istent kiáradó fénnyel ábrázolta a művész, alatta az angyalok pedig sötétített üvegekkel védekeznek, ahogy a festő korában.
A poliptichon egyes pannóiban nem az ikonográfiának megfelelően egy-egy alak van csupán, hanem teljes jelenetsorok – hangsúlyozza a kurátor. És nem mellesleg ez az egyike annak a három ismert Giotto-alkotásnak, amelyet szignált a mester: a pannók alján külön iniciálékban az Opus Magistri Iocto felirat betűi olvashatók. A másik ilyen kép a Louvre-ban található, a harmadik pedig szintén ezen a tárlaton, ez a Bologna-poliptichon a város néhai kastélyából.
Ezen egyébként az „aláíráson” kívül az is olvasható, hogy Firenzéből való az alkotó – hiszen a városban idegennek számított.
Serena Romano azt mondja: Giotto monopóliummal bírt a korában, utazásai, műhelyhálózata, számos tanítványa pedig azt eredményezte, hogy egységesült az akkori Itália festészeti stílusa – megnyitva az utat a későbbi reneszánsz felé, voltaképp a máig élő európai festészeti hagyományt is megalapítva ezzel. Giotto receptje – fűzi hozzá a kurátor – a természet imitálása, a tér mérhetővé tétele és az erősen geometrikus szerkesztésmód.