Amikor fény gyúl a sötétségben

Bár manapság sokkal ritkábban játszanak királydrámákat a színházak –  mivel azok témája távolabb áll a huszonegyedik századi problémáktól – az utóbbi időszakban kezdtek újra feltűnni Shakes­peare hatalmi játszmákat megörökítő tragédiái a hazai színpadokon. Néhány éve a Vígszínházban mutatták be a Julius Caesart, tavaly pedig a III. Richárd került színpadra a Nemzeti Színházban. Ezt a sort gazdagítja a IV. Henrik is.

IV. Henrik úgy került trónra, hogy elődje és unokatestvére, II. Richárd 1398-ban Franciaországba száműzte, de ő egy évvel később titokban visszatért, és a főurak segítségével lemondatta a királyt. Megkoronázták, a korábbi uralkodót pedig egy vidéki kastélyba záratta, ahol rejtélyes körülmények között meghalt. Azonban IV. Henrik (Csuja Imre) uralkodása sem lehetett mentes a viszályoktól, már csak az előzmények miatt sem. Egy korábbi támogatója, Henry Percy gróf (Kaszás Gergő) és egy másik lázadó, Owen Glendower (Znamenák István) másokkal együtt összefogott ellene. Anglia két részre szakad, s közben a trónörökös (Nagy Zsolt) inkább úgy dönt, kivonul a politikából és egy kocsmai társasággal tölti idejét.

Mácsai Pál rendező úgy vitte színre az eredeti történetet, hogy a cselekményt és az alapproblémákat megtartva, csupán a kereteket módosította: nem kosztümös, reneszánsz díszletek közt zajló kard-párbajokat mutat meg, hanem az emberi és hatalmi játszmákra koncentrálva, egyszerű, mégis szimbolikus eszközökkel ábrázolta a dráma lényegi konfliktusait. Mindennek megjelenítéséhez Izskák Lili díszlettervező készített fekete falakból álló, egyszerű díszletet, amelyben csak feliratok jelzik a helyszínváltásokat, s ahol csak néhány szék, egy asztal meg egy kanapé a berendezés.

Az előadás annyiban épít Shakes­peare korának színházi hagyományaira, hogy szerepösszevonásokat alkalmaz, amelyek nem csak a humor forrásai, hanem a színészek számára is kihívást jelentő, mégis hálás feladatok. A negyvenöt karaktert tizenöten játsszák el, s az átváltozások sokszor a nézők szeme előtt történnek.

A sötét és csaknem üres térben a különböző karakterek a jelmezek révén emelkednek ki, amelyeket Benedek Mari álmodott meg, s amelyek a koncepcióval össz­hangban nagyon maiak: palástok és díszegyenruhák helyett egyszerű öltönyöket, páncélok helyett fényes arany- és ezüstdzsekiket láthatunk.
A történet színrevitelét nagyban segíthette Nádasdy Ádám, kifejezetten az Örkény kérésére készült új fordítása, amely sokkal befogadhatóbb, mint a korábbi Lévay József-féle változat.

Az alapvetően kétestés drámából (IV. Henrik I–II.) Ari-Nagy Barbara dramaturg hozta létre ezt a csaknem három és fél órás változatot, amely ugyan érezhetően sűrített, de még mindig kicsit hosszú.

Az alapvetően tragédiába hajló drámát sokszor komikus közjátékok szakítják meg, amelyek oldják a feszült csendeket, ahogy a jó hangulatú élőzenés átkötések is.

A színpadon az egyébként nagyszabású jelenetek is egyszerű, mégis frappáns megoldásokkal jelennek meg: Mácsai Pál a díszlet feketeségét fény- és hangjátékokkal ellenpontozta. Csuja Imre két nagyon fontos, ám meglehetősen különböző figurát váltogat bravúrosan: ő játssza az idősödő IV. Henrik királyt, s ezzel párhuzamosan ő formálja meg Falstaffot, a kissé mihaszna, ám szerethető szolgálót is.

 A másik központi karaktert, a trónörököst Nagy Zsolt alakítja, aki nagyon szépen jeleníti meg az apja elvárásainak megfelelni nem tudó fiút. Érdemes még kiemelni Pogány Judit játékát, aki két kisebb, mégis emlékezetes szerepben tűnik fel: főbíróként kemény kezű, ellentmondást nem tűrő figuraként láthatjuk, míg a helyi kocsma tulajdonosaként melegszívű, naiv és kissé butácska asszonyként jelenik meg. Polgár Csaba pedig Szélvész Percyként lett húzóereje az előadásnak, míg másik szerepében humorral s persze kissé karikatúraszerűen ábrázolja a Paplanos Dolly névre hallgató prostituáltat.