Álomból úsznak át az eltűnt idők

Nemcsak az első világháborút, az akkori társadalmat is bemutatja a Magyar Nemzeti Múzeum időszaki plakátkiállítása

Négy kiállítási teremben tíz év társadalomtörténetét mutatja be a Magyar Nemzeti Múzeumban látható, Elsodort világ – Plakát-álmok című kiállítás, amelyet október 18-ig tekinthetnek meg az érdeklődők.

Ihász István kurátor lapunknak elmondta: a század eleji magyar plakátrajzolók nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedők voltak, persze sokan közülük nyugat-európai iskolák szemléletmódjából fejlesztették ki stílusukat. A szakember szerint bár mára a megrendelők szűkre szabják a plakáttervezők kreativitási lehetőségeit, azért még napjainkban is működőképes lenne az a plakátmodell, amely a múlt század elejét-közepét jellemezte.
plakat-almokReklámgrafikák száz évvel ezelőttről. Az alkotók ugyanolyan kiválóak voltak, mint nyugati társaik (Fotó: Csudai Sándor)
A Magyar Nemzeti Múzeum élen jár abban a törekvésben, hogy olyan kiállításokat hozzon létre, amelyek eltérnek a megszokott múzeumi jellegtől. Ennek jó példája a Múzeum-kör-út elnevezésű országjáró projekt, amely számos iskola tanulóit vonzotta be a különböző településeken és rendezvényeken felállított sátorba. Az intézmény legújabb időszaki kiállítását ismét a látványosság és az interaktivitás jegyében alakították ki, így az érdeklődők afféle időutazáson vehetnek részt az 1910-es és 1920-as évek plakátjaiból összeállított tárlaton. Az Elsodort álmok – Plakát-álmok című, október 18-ig látható válogatás az első világháborúból származó tárgyi emlékeket is felvonultat.

Lapunknak Ihász István kurátor elmondta: rendkívül bonyolult idősíkban helyezkedik el a kiállítás, hiszen belépéskor a fronton alvó és álmodó katona visszaemlékezései fogadnak bennünket. „Az első teremben megelevenednek előttünk a »boldog békeidők«, és közben találgathatunk, hogy a katona csupán víziókat lát, vagy valóban emlékezik erre az időszakra. A hagyományos berendezéssel szemben azt választottuk, hogy valamelyest az utca hangulatát tükrözzük” – tette hozzá. A teremben különböző installációs elemek vonják magukra a figyelmet: a katona álomképeként egy liget origami-papírmadarainak csicsergésére lép be a látogató, lehet hintázni és a vetített-elmosódott plakátok segítségével kezet nyújtani az elfeledett múltnak. Vidám, a szecesszió jegyében született nyomatokkal lehet itt találkozni – mutatott rá a kurátor –, amelyeket a kereskedelem és a szórakoztatás, a film mint új műfaj, valamint a sajtó megrendelései hívtak életre. Sokszor vicces, fricskás, néha mondén formában reflektálnak ezek a képek a korra, általában jellemzőjük a letisztult háttér, a felnagyított figurák, a kontúrozott alakok.

A második terem a kiállítás „jelen ideje”, ahol a katona a lövészárokban álmodik. A néző azonban nem a harcteret, hanem a katonával együtt a hátország plakátjait látja. A művészek már egy kicsit letisztultabb formában, de a bohókásságot is megtartva dolgoznak: az itt látható plakátok arról tanúskodnak, hogy a hátország élte tovább az életét. És ez a kiállítás fontos célja: hogy feltérképezze, mi jellemezte Magyarországot abban az időben. A nem hagyományos, hanem ágyúgolyókat formázó vitrinek egyike viszont olyan tárgyakat mutat meg, amelyeket katonák barkácsoltak a fronton, részben fából, részben lövedékhüvelyből: ilyen hamutartók, vázák is láthatók itt.

A harmadik terem a mementóé: megállásra készteti a látogatót. Rendeletek, a mozgósítás és bevonulás dokumentumemlékei, élelmiszerjegyek, hadirokkantak helyzetéről tanúskodó felhívások olvashatók itt. Három olyan, ötszáz éves harang is ki van állítva, amelyek túlélték a fegyvergyártás miatti beolvasztásokat.
A negyedik egységben gyökeresen megváltoznak a viszonyok: fogalmi átalakulás történt és zűrzavar alakult ki a hátországban, királyságról köztársaságra, abból tanácsköztársaságra változott az államforma – a folyosón ennek megfelelően Pintér Réka látványterve alapján a bizonytalanság lesz úrrá, a Magyarországra szakadó nehézséget fekete baldachinok jelképezik. Itt már rövid jelszavakat, utasításokat hordoznak magukon a plakátok, expresszív, agresszív, erőszakos képekként.

A tárlaton kizárólag eredeti plakátok láthatók, amelyek hűen tanúskodnak a század eleji plakátrajzolók tehetségéről és fantáziavilágáról. „Azok a grafikusok, akik itthon jelentőset alkottak, korábban megmártózhattak a nyugati művészeti világban. Mindig felfedezhető az itteni alkotásokban egy követő attitűd, de a századforduló plakátművészete nálunk ugyanolyan kiváló volt, mint a nyugat-európai megfelelője” – hangsúlyozta Ihász István. Véleménye szerint bár sokszor eltemették ezt a műfajt, még mindig létezik – jóllehet ma már messze nincs annyi izgalom benne, mint a háború előtti korszakban, az alkalmazott grafika kereteit ugyanis ma beszűkíti, hogy a megrendelő mindent pontosan meghatároz. „A század elején sokkal szabadabb volt a művész, azonban meggyőződésem, hogy ami egykor jól működött, az ma is sikeres lehetne” – mutatott rá a szakember.