Akinek legalább három élete volt

És a háttérben kellemes hangulatban pipázó nagypapa ősz hajjal, vidám tekintettel. Aki szinte ki sem mozdult Szegedről, minden a városhoz köti, nem járhatunk úgy a város utcáin, hogy valamiféle nyomát ne találnánk annak, hogy itt élt. Újságíró, főszerkesztő. Múzeumigazgató, régész. Az élettel minden vonalon kiegyező alkotó ember képe. Aki a mélyszegénységből jött, de a szellem munkása lett, egy nagyváros megbecsült polgára, akiről később intézményeket, körutakat, akár vasútállomást is el lehet nevezni.
Legalábbis gyanús ez a kép, ha kicsit is ismerjük a magyar huszadik századot. Annak is az első felét.

Ahhoz, hogy Mórát megismerjük, szót kell ejtenünk aktív szabadkőműves tevékenységéről mint az egyik „életéről”. A páholyok a huszadik századra már vállalt közösségek, tevékenységük a nyilvánosság előtt zajlik, bejutni azonban nehéz. Móra rokoni-szomszédi kapcsolatainak köszönheti az ajánlást, hamar fel is veszik. A század elején már egyre inkább elválik a főváros és a vidék, a szellemi élet területén is szárnyal a főváros, marad le a vidék. Alig van összekötő kapocs, ha van, az is lazul.

A szabadkőműves-páholy még az egyetlen csatorna, ahol a legszorosabban kötődnek egymáshoz szellemi közösségek, főváros-vidék ide vagy oda. Mórát többek között ez is vonzotta a páholyba. És az a misztikus múlt, amely a szabadkőművességet rendkívül érdekessé tette – olyan híres tagjai voltak, mint Goethe, Mozart vagy a Móra által rendkívül nagyra tartott Kossuth Lajos. A belépést megkönnyítette, hogy az első világháború viharai közepette a szegedi szabadkőműves-páholy kettészakadt, a régi, az „Árpád-” páholy mellett megalakult a „Tisza-” páholy, és mindkét csoport igyekezett megnyerni magának újabb embereket. A két csoport eltérő módon ítélte meg a háborúban való részvételt és a későbbi eseményeket, így az őszirózsás forradalmat vagy a Tanácsköztársaságot.

A háború alatt a mindenkori vezetés – érthető módon – nem a kultúrát tekintette elsődlegesnek, megszabta a határokat, irányvonalat, és azt be kellett tartani. Hadrendbe állította ezt is, mint minden mást. A lázadókat megbüntette. A kultúra liberalizmusa nem létezett, pedig igény volt rá. Így a háború alatt és közvetlen utána az alkotók a hivatalos, állami csatornákon kívüli, az alkotói szabadságot jobban érvényesítő közösségek felé kezdtek fordulni, és a szabadkőműves-páholyok ehhez partnerek voltak. A mecenatúra új módszereivel támogatták az irodalmat, és általában a művészeteket, megmozgatták kapcsolatrendszerüket, segítettek átvészelni ezt a korszakot. Móra legtöbb fennmaradt beszéde a páholyban a jótékonykodás szükségességéről szólt, nem is eredmény nélkül. Írói fejlődéséhez szüksége volt a páholyra – a szabadkőműveseknek pedig nagyon nagy szükségük volt a városi újság első emberére.

Aztán eljött 1919 tavasza, amikor is Móra megírta híres Mementó című vezércikkét. Amelyben lelkesen üdvözölte a munkáshatalmat, és óvta Szeged városát, nehogy Lyon sorsára jusson, amely a francia forradalom idején nem csatlakozott a felkelőkhöz, ezért később nagyon megbűnhődött. Másnap már nem volt főszerkesztő a lapnál. Harmadnap lemondott vagy lemondatták szabadkőművesi tisztségéről, és egyáltalán a tagságról. Érdekes módon, bár a szakítás látványos volt és viharokkal teli, később, már valóban titkos módon, Móra mindig is kapcsolatban maradt a szegedi páholyokkal.

Akár derékba is törhetett volna az életpálya, de a Tanácsköztársaság után Szegednek új rendőrkapitánya lett, aki irodalombarát volt, nagyra tartotta Móra Ferencet, így a szabadkőművességet – amit akkor épp betiltottak – megbocsátották neki.

A másik élet – a magánélet. Hódmezővásárhelyen születése előtt pár évvel, még a kiegyezésnek köszönhetően, a család tisztességes gazdálkodói életet élt, viszonylag jómódban. Aztán elvesztették mindenüket, az anya a városka egyik híres kenyérsütő asszonya lett, az apa kitanulta a foltozószűcs-mesterséget. Hatévesen már a kis Ferencnek is dolgoznia kellett. Mivel azonban igen jófejű gyerek volt, és a szülők sem felejtették el még az előző életüket, mindent megtettek, hogy a gyerek tanulhasson.
A későbbi írásaiban megjelenő kép – a jégvirágos ablak mögött az anya írni-olvasni tanítja gyermekét – itt maga a valóság. Az ösztöndíjrendszer még létezett, ezért a vásárhelyi gimnázium után a pesti egyetemre kerülhetett. Itt szerette meg a régészetet. De csak egy évet tanított, és visszatért a szülővárosba, hogy megteremtse a családi hátteret úgy, ahogy látta szüleitől, és ahogy azt elképzelte magának. Szeged tárt karokkal fogadta, az újságnál pedig állás – semmi akadálya a házasságnak. Gyermekkori iskolatársát, Walleshausen Ilonkát megkérte, ahogy kell, a nagyon szegény lány hozzáment a nagyon szegény fiúhoz, aztán született egy gyönyörű kislányuk. Utána jöttek a bajok. Pár év, és Móra már úgy ír a házasságáról, mint két rab egy gályán, ahogy összebilincselve eveznek. A feleség maga is író lett – szakácskönyveket írt, nagy sikerrel. És az írói magányt mindennél fontosabbnak tartó Móra azt vette észre, hogy a háza állandóan tele van vendégekkel, akiknek Ilona asszony süt-főz. Őt időnként megkérik, menjen már arrébb, mert zavarja a tálalást. A szegedi kortárs újságírók, költők amúgy el voltak ragadtatva az ebédektől. Móra kezdte magát egy menzán érezni, írni mindig elmenekült vagy a Balatonra, vagy Vásárhelyre, a szülői házba. Vagy éppen a szabadkőműves-páholyba. De az író haláláig kitartott a házassága mellett, mert ezt látta otthon, és erre kötelezte őt a gyermekei iránti tisztelet és szeretet.

De ezt akkor sem lehet kibírni. Így hát kalandozni kezdett. Első áldozata  legjobb barátjának, Domokos Lászlónak a nem túl szép, de kedves felesége, Emma. „Az egyetlen asszony volt, akinek a lelkével is tudtam csókolózni…” – írta később Móra erről a kapcsolatról. Több évig tartott a titkos viszony. Aztán amikor az írót kinevezték a szegedi múzeum és könyvtár igazgatójának, szinte kötelességének érezte, hogy azonnal beleszeressen Szeged első szakképzett könyvtárosába, Fischof Ágotába. A lány húsz volt, az író negyven, Móra jól érezte magát ebben a kapcsolatban, amíg az elöljáróság egyik tagja nem figyelmeztette a munkahelyi viszony tarthatatlanságára.

Ezt követően, amikor a makói kórház vendégszeretetére szorult már akkor kezdődő betegsége miatt, azonnal szerelembe esett a kórházvezető főorvos feleségével, Annával. A főorvos is megszerette az írót, több ízben hívta meg magukhoz Makóra, hogy ott alkosson, egy külön kis házat is épített neki a kert végében, több műve is ottani keltezésű. Majd a főorvos rájött a viszonyra, elzavarta az írót, és felgyújtotta a kis alkotóházat.

De Mórát már várta az újabb liezon. Most egy „nagyvad”, Gulácsy Irén, az özvegy írónő. A viszony nem tartott sokáig, két író nem él meg egy kalitkában, de Móra neki köszönhette az Aranykoporsó alapötletét, Szent Bonifác vértanúságának történetét. Ezzel az ihlettel el is ment Balatonföldvárra, hogy megírja a regényt. És ott megérkezett a vihar egy nagyon fiatal nő képében. Kalmár Ilona nagy rajongója volt az akkor már ismert alkotónak, szerelembe esett, és magával rántotta Mórát is. És ahogy az ötvenes férfiak nagy része a világtörténelem során, ha ilyen helyzetbe kerül, Móra is „megbolondult”. Erotikus verseket kezdett el írni, kacagta saját korát. Még azt sem bánta, hogy Ilona menyasszony, és férjhez megy – aztán a nő nászéjszakája után őrjöngve féltékenységi rohamot rendezett. A regénnyel addig csak úgy haladgatott, de amikor az imádott nőt már más is csókolta, nem csak ő, felgyorsult az írás, és Ilona alakja természetesen beleolvadt a regénybe.

Ez a kapcsolat azonban nem alkalmi, nem tiszavirág-életű. De Móra nem élvezhette sokáig, a hasnyálmirigyrák nem kegyelmezett neki. És amíg a családja szanatóriumról szanatóriumra cipelte, ő megírta ennek a kedves, szerelmes lánynak levelekben egy haldoklás megdöbbentő, ugyanakkor gyönyörű naplóüzeneteit. A lány őrizte a leveleket, verseket, és a halála előtt pár nappal, 1986-ban átadta a szegedi könyvtárnak. Sokáig élt ebben a szerelemben. Pedig nem volt könnyű élete. A zsidótörvények miatt először a nevelt fia követett el öngyilkosságot, majd a férje. Egész életében tragédiák sorozata érte, de fogta a rég halott kedves emlékét. Ez tartotta életben.

Az írásokat Móra dédunokája könyvben is megjelentette, a titok nem volt titok többé, a kapcsolat dokumentációja része lett a magyar irodalomnak.

A harmadik élet pedig az életmű. És ez már a másik két élet szövedéke, időtálló és örök. Móra Ferenc az emlékezetünkben tiszta, moccanatlan tó. De olykor nem árt lemerülni egy ilyen tóba, hogy lássuk: ami ott lent van, az él, vibrál, és tele van meglepetésekkel.

(A kötet előszavának szerkesztett változata)