„Aki beleszeret, az meghal”

– Mit szól ahhoz, hogy a szinopszis alapján „a magyar Amélie-ként” (a kultfilmmé vált francia alkotás, az Amélie csodálatos élete – a szerk.) emlegetik első egész estét alkotását?

– Nem tudtam róla, hogy így emlegetik. Csupán annyiban közös vele, hogy a központi szereplő nő, és a jellemfejlődéséről szól a film. De a Liza, a rókatündér egyrészt kevésbé negédes szerintem, másrészt sokkal keményebb élethelyzeteket kell feldolgoznia a főhősnőnek, és sokkal kudarcosabb a sorsa, göröngyösebb út vezeti a boldogsághoz. Ennek megfelelően a humora is fanyarabb, szóval legalább annyi különbség van a két történetben, mint amennyi hasonlóság.

– Honnan jött az ötlet az ápolónőről, aki körül sorra halnak meg az udvarlói?

– Eredetileg Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című darabja ihletett meg, amelyet 2007-ben olvastam el, és nagyon jó kiindulópontnak találtam egy filmhez. A közel nyolc év alatt, amíg a film készült, annyi minden változott az első koncepcióhoz képest, hogy senki nem ismerne már rá az eredeti színdarabra. A darab nagyon elrajzolt, furcsa karaktereket vonultat fel, és nincs igazán magyarázata annak, hogy miért halnak meg hirtelen az udvarlók, és a főszereplőnek sincs valódi köze a halálukhoz.

– Hogyan került a keleti szál a történetbe?

– Éppen a magyarázat miatt, hogy miért halnak meg az udvarlók. Többször jártam ugyanis Japánban, a Nasu nevű városban mutattak nekünk egy amorf követ. Kiderült, hogy a figura nem más, mint egy megkövült rókatündér. Akkor találkoztam először ezzel, és kiderült, nagyon sokféle rókatündér létezik a japán mesevilágban: van kifejezetten gonosz, de van jó szándékú is, elég nagy a választék. Elátkozott lény, az a sorsa, hogy aki beleszeret, az meghal. Egyébként Kínából származik, mint ahogy oly sok minden a japán kultúrában. A legenda szerint a Japán-tengert átúszva került az országba az első rókatündér.

– Gondolom, a film költségvetése nem engedte meg, hogy Japánban forgassanak. Hol dolgoztak végül?

– Sajnos valóban nem a Távol-Keleten, ám van egy nagyon varázslatos, gyönyörű szlovén vidék, a Szocsa völgye, ott vettük fel a Japánban játszódó jeleneteket. Az olasz–szlovén határnál található, itt voltak egyébként az Isonzo melletti komoly ütközetek is az első világháborúban.

– A Liza, a rókatündér az első olyan film, amely a hazai filmgyártás átmeneti szünetelése után a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült, de még a korábbi rendszerben kezdte a munkát. Mik voltak a munka tapasztalatai?

– Nyolc évvel ezelőtt írtam egy úgynevezett treatmentet, és elsőként forgatókönyvírásra, majd előkészítésre kaptunk pénzt, amelynek egy részét később vissza kellett fizetni. A Magyar Mozgókép Közalapítvány utolsó kuratóriumi döntésével egy vázlat elkészítésére ítélt meg nekünk pénzt. Akkoriban mi már ezzel a filmtervvel különböző fesztiválok hivatalos programjába kaptunk meghívást, Cannes-ba, Rómába, Szarajevóba. A filmalap felállásakor volt egy egyéves szünet, és 2011 őszén pályázhattunk az új támogatási rendszerben. Aztán 2012 nyarán, negyvenkét nap alatt forgattuk le a filmet, a közvetlen előkészítés, a forgatás, valamint az utómunka három évet vett igénybe, amíg elnyerte a végső alakját a játékfilm. A közel nyolcéves munka után nemrég nézhettem meg a kész művet.

– Ennyi idő alatt már az élete részévé válik az embernek, hogy még alakítgatja a filmet, nem?

– Pontosan úgy működik ez, mint egy párkapcsolat. Szerelemmel kell induljon az ember viszonya a filmmel. Rengeteg energiát kell ugyanis beletenni, máshogy nem megy. Később vannak olyan fázisok, amelyek egy érett párkapcsolatra vagy egy házasságra emlékeztetnek, aztán nyolc év alatt annyira az emberhez nő a munka, hogy már életformává válik. Van néhány kollégám, akivel szoktunk azon viccelődni, hogy jövőre kicsit még fényelünk meg ilyenek… Már mi sem akarjuk elhinni, hogy elkészült.

– Hogyan találta meg a főszerepre Balsai Mónit?

– Tulajdonképpen rá íródott ez a szerep. Azt gondolom, hogy a korosztályának egyik legjobb színésznője. Amikor 2008-ban elkezdődött ez az egész, akkor nem volt még annyira ismert, úgy véltük, hogy ez lesz majd a mi közös nagy bemutatkozásunk. Közben Mónira ez már nem igaz, mert több filmben, sorozatban is láthattuk. Amikor utazgattunk a filmtervvel, akkor ajánlgattak nemzetközi sztárokat a szerepre, pedzegették Cannes-ban, hogy Winona Rydernek nincs munkája. De én ragaszkodtam Balsai Mónihoz.

– Miért van szükségünk felnőttkorban a mesékre?

– Talán azért, mert rólunk, leginkább a jobb énünkről szólnak. A mese mint történet a beszéddel egyidős: az a véleményem, hogy párhuzamos univerzumban léteznek a mesék. Szoktunk fejből meséket mondani elalváshoz: szerintem az ember csak közvetítő, a mese tőlünk függetlenül létezik. Sok nehézségünk volt a nyolc év alatt, mindig az volt a magyarázatunk erre, hogy mindezt a „Liza” csinálja azért, hogy neki jobb legyen.

– Már csak az abszurditása miatt is kuriózumként beszélnek erről az alkotásról, mi a célja vele?

– Pedig korábban voltak műfaji előzményei itthon: Enyedi Ildikó korai filmjei például elég „mesések”, Fábri filmjeiben rengeteg abszurditás van, a leggyönyörűbb példa pedig az abszurdra Bacsó Tanúja. De tényleg felnőtteknek szóló mese a miénk: az a végtelen feszültség, amelyben élünk, azt követeli, hogy a lelkünk egy darabja kapjon valami táplálékot. Hogy érezzük, bizonyos pozitív ideáknak, ha máshol nem, a mesében van még létjogosultságuk, és ez a tudat oldja kicsit az őrületet, amelyben élünk. A filmünk a magyar mezőnyben teljesen újszerűen lesz tele látványos elemekkel. Nehéz összeszámolni, de közel 250 snittbe került az utómunkatrükk, és mindez nem volt egyszerű menet. Amellett, hogy szórakoztató mese, érzelmes és vicces is, teljesen más, mint az eddig megszokott magyar filmek.