Ahogy a félelem és a reménytelenség megeszi a lelket

Csak a Röhrig Géza által játszott főszereplő szemével látunk (Forrás: Mozinet)

Szeméből sugárzik, hogy beletörődött a sorsába, és hogy sejti, innen már nincs kiút. Annyi szörnyűséget látott már, hogy talán már nem is hat rá a halál és a kegyetlenkedés köznapisága. A zsidókból toborzott, hullák elégetéséért felelő Sonderkommando tagja.

Aztán egyik nap a saját fiát ismeri fel az egyik holttestben, és hirtelen egy utolsó célt nyer az élete: hogy elérje, ne boncolják fel a testet, szerezzen egy rabbit, és tisztességesen eltemethesse a gyermekét.

A világ filmfesztiváljain a holo-kauszt sokszor visszatérő téma, azonban az a sajtóvisszhang, amelyet a Saul fia cannes-i bemutatója generált, szinte példa nélküli a hazai mozgókép történetében. Nemes Jeles László műve esetében már az Oscart emlegetik, nem véletlenül: noha a huszadik század legsötétebb időszakát Spielbergtől kezdve Polanskin át Roberto Benigniig számtalan alkotó számtalan módon feldolgozta már, a magyar rendező valóban képes volt újat mutatni.

A film legnagyobb erénye az, hogy úgy éri el az elementáris drámai hatást, hogy a szó klasszikus értelmében egyáltalán nem próbál drámai lenni. Nem láthatunk zokogó embereket az elszakadás vagy a szeretteik elvesztésének pillanatában, nem ábrázolja dokumentarista kegyetlenséggel a nácik mészárlását, és nem libben át a vásznon újra és újra egy piros esőkabátos lány, mint a Schindler listájában. Nemes Jeles egyéb, unalmas szimbólumokkal sem él, sőt, egyáltalán nem használ semmiféle szimbólumot vagy költői eszközt. Néhány percet leszámítva a kamera egy pillanatra sem távolodik el egy-két méternél jobban Röhrig Gézától, a fókusz végig az arcán és a testén van, a főszereplő pedig, aki soha nem tanulta a színészetet, egyszerű gesztusaival és mimikájával végtelenül minimalista módon, de annál erőteljesebben formálja meg a karakterét – mondhatnánk, hogy ezzel a megoldással a film szubjektív nézőpontból mutatja be a szó szerint pokolbéli gyárként ábrázolt fogolytábort, azonban a látóterünk szinte csak a főszereplőre korlátozódik.

A rendező pontosan ezt a eszközt alkalmazta egyébként debütáló 2006-os, a Magyar Filmszemlén a legjobb kisjátékfilm díját elnyerő Türelem című alkotásában is: sok esetben csak az éppen aktívan cselekvő vagy beszélő karaktereket látjuk élesen, a helyszín és a háttér legtöbbször csupán elmosódva jelenik meg. Halvány fényeken, színeken és hanghatásokon, fegyverropogáson és sikolyokon keresztül ugyan érzékeljük és felfogjuk, mi zajlik éppen, de mintha a perifériás látómezőkben történnének az események, nem látjuk pontosan azokat, a szó klasszikus értelmében nem vagyunk szemtanúi a történteknek.

Ezzel a megoldással élve Nemes Jeles nem hat direkten az érzelmeinkre, nem szorul össze a gyomrunk vagy az öklünk a drámai pillanatok alatt, azonban a rémálomszerű világ szépen, fokozatosan mégis rátelepszik a nézőre, belekúszik az agyába és napokkal a film megtekintése után sem hagyja nyugodni.

Az utóbbi években Szász János műve, A nagy füzet és Mundruczó Kornél rendezése, a Fehér Isten is igencsak közel került az Oscarhoz, a Saul fia azonban ezeknél is erőteljesebb, különlegesebb és formanyelvileg izgalmasabb alkotás. Igencsak meglepettek és csalódottak lennénk, ha jövőre nem találkoznánk vele a legjobb idegen nyelvű film jelöltjei között.

Saul fia
Színes, magyar filmdráma, 107 perc, 2015
Rendező: Nemes Jeles László
Szereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Urs Rechn, Zsótér Sándor
••••••••9•