Abigél kicsit másképp

– Hogyan kapta meg Vitay Georgina szerepét?

– A tavasszal váratlanul felhívtak a Győri Nemzeti Színháztól, hogy színésznőt keresnek és engem ajánlottak. Ezután személyesen is találkoztam Forgács Péter főigazgatóval, aki felajánlotta az Éjjeli menedékhelyben Vaszilisza szerepét, aminek azért örültem meg nagyon, mert ezt az előadást Valló Péter rendezte. Azonnal felcsillant a szemem. Megemlítette azt is, lehetséges, hogy kapok majd egy másik előadásban is feladatot, de mivel az még bizonytalan volt, nem árult el többet. Másnap viszont felhívtak, hogyha vállalom, eljátszhatom az Abigélben Ginát. Nagyon meglepődtem, hogy máris főszerepet bíznak rám, de természetesen igent mondtam. Rögtön el is kezdtem olvasni a regényt, a filmet viszont szándékosan nem néztem újra, mert nem akartam, hogy befolyásolja a játékomat. A sorozatot egyébként még gyerekkoromban láttam anyukámmal, és állítólag már akkor mondtam neki, hogy milyen jó lenne, ha egyszer eljátszhatnám Ginát. Erre a történetre én nem is emlékeztem, édesanyám mesélte el, amikor felhívtam a nagy hírrel.

– Közel érzi magához Gina karakterét?

– Igen, főleg azért, mert voltak az övéhez hasonló tapasztalataim. Hatéves koromtól színésznő akartam lenni, s ennek volt hátránya az iskolában, mert a lányok nem szeretik, ha valaki kicsit magamutogató vagy nagyobb szájú. A regényt egyébként Pozsgai Zsolt alkalmazta színpadra, s egy olyan Gina-karaktert teremtett, amely keményen visszaszólós. Például, amikor bekerül a Matulába, és Torma úgy üdvözli, hogy „Isten hozott!”, azt feleli: „Apám hozott! Az Istennek ehhez semmi köze!”

– Milyen volt a munka Forgács Péter rendezővel?

– Most dolgoztam vele először, de az első pillanatban megtaláltuk a közös hangot. Úgy tűnt, tetszik neki, amit csinálok, ezért nagyon jó élmény volt a próbafolyamat. Rajta is azt éreztem, hogy szereti ezt a darabot, és szeret velünk dolgozni.

– Ez az előadás ősbemutató volt, hiszen ebben a formában még nem láthatta a közönség az Abigélt. Milyennek találja az adaptációt?

– Szerintem sokan úgy ülnek be az előadásra, hogy a filmet szeretnék viszontlátni a színpadon, de ebben az átiratban lényeges különbségek vannak. Ezek nem rossz értelemben vett változtatások, a történet nyilvánvalóan megmaradt. Több karakter össze lett vonva, és a jelenetek hat álomképpel egészültek ki. Ezekre azért van szükség, mert kicsit szürreálissá teszik a darabot, illetve azért, mert nem lehet egy négyszázötven oldalas regényt három órában elmesélni a színpadon. De azt halljuk vissza a nézőktől, tetszik nekik, hogy kicsit más ez a feldolgozás, még ha eleinte nem is ezt várták az előadástól.

– A jelenetek között Karády Katalin dalai szólalnak meg. Ezek hogyan illeszkednek az Abigélhez?

– Ezeknek a daloknak mind a témához kapcsolódik a szövegük. Szerintem abszolút beleillenek a darabba, nekem pedig nagy segítséget nyújtanak, mert rengetegszer kell átöltöznöm, s a dalok lehetővé teszik, hogy ilyenkor se essek ki az állapotból. Azt a korszakot idézik meg, amelyben a mű játszódik, s úgy tűnik, a nézők is szeretik azokat. Még nem láttam olyan előadást, amelyben Karády dalai szerepeltek volna, úgyhogy ezt egyedi megoldásnak tartom.

– A darab bizonyos értelemben fejlődéstörténet, hiszen Gina szeszélyes kamaszlányból felelősségteljes felnőtté érik. Nehéz megmutatni a nézőknek ezt a folyamatot?

– Bár Gina a regényben fiatalabb, mint amennyi most vagyok, abban hasonlítunk, hogy én is most kerülök ki a biztonságos közegből, hiszen most fejezem be az egyetemet. Ez már a gyakorlati évem és most tapasztalom meg, hogy milyen az, amikor az ember kikerül a megszokott környezetből, és egyedül kell felvállalnia önmagát, a véleményét. Talán számomra azért nem jelent ennek a megmutatása nagy nehézséget, mert bizonyos szempontból én is ebben az időszakban tapasztalom meg ezt a folyamatot.

– Kihívást jelent főszereplőként egyedül „cipelni” az előadást?

– Kérdezték tőlem korábban is, nem érzem-e tehernek azt, hogy Ginát már sokan eljátszották, vagy azt, hogy mennyire sikeres volt a film. Szerintem ez rossz megközelítés, nem szabad egy szerepre teherként gondolni. Ezt az előadást örömmel vállaltam és örömmel játszom. Ami inkább kihívást jelent, hogy a darab közben meg kell rajzolni egy ívet, s ezt nagyon ügyesen kell csinálni, egy pillanatra sem szabad kiesni a történetből. De annyira tudok azonosulni ezzel a lánnyal és azokkal a mondatokkal, amelyeket kimond, hogy mindez egy pillanatra sem jelent terhet számomra.