A világnélküliség poétája

Füst Milán egészen mást gondolt a költészetről, mint korábban bárki (Forrás: Fortepan)

A modern magyar irodalom egyik óriása, a magyar szabadvers megteremtője, Füst Milán ötven éve hunyt el, és az idén lesz százharminc éve, hogy megszületett. Sok évnyi kutatás után, az évforduló alkalmából jelent meg Schein Gábor Ki síromhoz méla dudaszóval eljön című monográfiája a Jelenkor Kiadónál. Munkájában az irodalomtörténész feltárja a Kossuth-díjas író kevéssé közismert életművét, s számot vet a magyar kultúrában betöltött szerepével is. A kötetet hétfő este mutatták be a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol a szerzővel Jánossy Lajos beszélgetett. Mint köszöntőjében Prőhle Gergely, az intézmény főigazgatója emlékeztetett rá, a múzeumnak sikerült nemrég megvennie Berény Róbert festőművész Füst Milánról készült híres portréját.

A kötet keletkezéséről Schein Gábor elmondta, csaknem tizennégy évig dolgozott rajta, Füst Milán művei végigkísérték az életét. Az irodalomtörténész úgy vélte, nagyon jelentős lírikusról van szó, aki egészen mást gondolt a költészetről, mint korábban bárki. Mint rámutatott, már korábban is írtak könyveket róla, lírájáról jelent meg kismonográfia, valamint Somlyó György is közölt róla tanulmányokat, de ezek a szövegek mind az író közelségében születtek. Személyes hatása nagyon erős volt, legendák kötődnek hozzá, de ezek Schein Gábort a szavai szerint már nem érintették, és inkább az írásmódja érdekelte. Hozzátette: a magyar irodalomtörténeti gondolkodás eddig negligálta a szerzőt.

Ennek szerinte több oka is lehetett, az egyik például, hogy a magyar irodalom a szimbólum felől gondolta el magát, míg Füst Milán költői gondolkodását az allegória határozta meg. Arra az érdekességre is felhívta a figyelmet, hogy az író ideálja Móricz Zsigmond volt, aki azonban mindenben az ellentéte volt. Szerinte Füst Milán saját, teremtett nyelvet hozott létre, amelynek fontos része volt az irónia is. Megértése nélkül nem érthetjük meg a modern magyar lírát, például Weöres Sándort vagy Radnóti Miklóst, de az élőbeszédre építő magyar prózát sem – hangsúlyozta.

Arról is szó esett, hogy más korabeli írókhoz képest ő apolitikus volt, a tanári szereppel érezte magát azonosnak, míg íróként nemigen kapott visszaigazolást. Jánossy Lajos ennek kapcsán önazonosságának és önmítoszának ellentmondásosságára hívta fel a figyelmet. Schein Gábor úgy véli, Füst Milánnak valóban volt egy teátrális énje, amelyre bizonytalan személyes és irodalmi önképe lehet a magyarázat. Hozzátette, ő nem volt olyan ügyes imázsépítő, mint például Ady, ezért nem találta a helyét a kialakuló modern magyar irodalom szerkezetében. Mint kiemelte, az írónak máig nem ott van a helye a magyar irodalomban, ahol lennie kellene, például a közoktatásból is hiányzik.

Schein Gábor szerint a huszadik századi magyar kultúra csak bizonyos életváltozatok elbeszélését kínálta fel, s aki ezekből kilógott, az csak hallgatni tudott. Füst Milán „világnélküli volt”, nem hozott magával értékeket, egy szegény Király utcai trafikos gyereke volt, így egyedül kezdett mintázatokat keresni, mítoszokat, történeteket képezni magáról, amelyekkel – úgy hitte – be tudja gyökereztetni magát a közösségbe. Mint az irodalomtörténész rámutatott, a mai napig nem lehet tudni, hogy ezekből mennyi volt igaz, ugyanakkor talán éppen emiatt, a prózájában és drámájában a történetek, a történelem helyett a nyelvi játék értékelődött fel. Az irodalomtörténész szerint Füst Milán nagy lírát hozott létre, komoly drámaírói tehetség volt, de kisprózái, valamint esszéi is jelentős értékeket mutatnak fel, ugyanakkor a legfontosabb alkotása szerinte A feleségem története, amelyet az irodalomtörténész a század első felének egyik legfontosabb prózaműveként értékelt.